az, hogy tegnap este a fülemen fityegve maradt a szemüvegem egyik szára, a másik pedig a szemüveggel együtt az ölembe pottyant. Tartalék szemüveg naná, hogy a munkahelyen, igy aztán kénytelen voltam megtanulni, hogyan kell a félszárú szemüveget az orromon tartani. Nem is olyan rossz egyébként, mint az elsőre tűnik. Sőt, mivel nem egy helyen nyomja a fülkagylóm és a fejem közötti vékony bőrt, még tán kényelmesebb is. Most azt próbálom elképzelni, milyen arcot vágna az optikus, ha nem szemüveget, hanem lornyont csináltatnék.
Pezsgős, csókolózós, malacpecsenyés, szalonspicces boldog Új Esztendőt kivánok minden kedves Olvasómnak!
Ezt a filmet néztem meg ma délután, méghozzá nem mindennapi körülmények között. Tegnap vásárlásba menet nézelődtem kicsit a faluban, és megálltam egy percre a baptista imaház előtt is. A Biblia éve plakát mellett volt egy kis cetli, hogy ma négy órakor vetitik a Mózes első részét. Éppen jöttek kifelé az imaházból, valaki megkérdezte keresek-e valakit, mondtam nem, csak nézelődök. És gondoltam, mi történhet, megkérdeztem, hogy bemehetnek-e olyanok is, akik nem tagjai a közösségnek. Mondták persze, ha csak a film érdekel is, nem gond, várnak szeretettel. Hát én meg ma elmentem, mert kiváncsi vagyok egyrészt a filmre, másrészt meg miért ne, ismerkedni jó. Hát ez utóbbit nem nagyon sikerült, az 5-6 kedves falusi néni a legalább 25 fokosra fűtött helyiségben kötött sapkában, télikabátban egyetlen szó nélkül, illedelmesen végigülte a filmet. Az egyiknek volt annyi megjegyezni valója, hogy érdekes volt látni, régen hogy éltek az emberek. Aztán kiléptek szépen sorban a fagyos, csillagfényes téli éjszakába, ugyanabban a kabátban, amit még ki se gomboltak az alatt a két óra alatt, amig a film tartott. Azért remélem nem fáznak meg. A film egyébként jó volt, már persze ha valaki szereti az ilyesféle kosztümös történelmi filmeket. Engem csak az lepett meg kicsit, hogy e szerint az alkotás szerint a zsidók nem is nagyon akartak kimenni Egyiptomból, legalábbis maga a nép –Mózes családtagjainak kivételével- ennek semmilyen jelét nem mutatta. Volt az egyszem nép hangja, aki hol lelkesedett, hol kételkedett, hol meg ellenkezett Mózessel, de egyébként ebből a filmből kiindulva teljesen az maradt meg bennem, hogy az egész egyiptomi kivonulás egyedül Mózes magánambiciója volt. Ilyenkor lenne jó lekapni a polcról a Bibliát és elolvasni a történetet, de az ugye Pesten van. Hát igy. Szombaton vetitik a második részt, szerintem arra is elmegyek, tényleg érdekel a film.
ha nem is szerelemmel, de hot-spotokkal, hehehe. Hanem, emberek, Pesten nincs ennyi elveszett kutya, mint itt, a falusi kertvárosban. Minden villanyoszlop tele van képekkel meg telefonszámokkal, a helyi pláza falán másfajta falragasz nincs is. Mondom, hogy tessenek vigyázni a kutyikra, egy durranástól is képesek világgá szaladni. Ha megmászni nem tudják, lebontják a keritést, annyira pánikba tudnak esni. Egyébként, találtam 8 milláért egy 30 nm-es vakolt rönkházat, akkora telken, hogy a felét el is fogom adni, ha meg lehet osztani. Úgy be vagyok sózva, nem is biztos, hogy el tudok ma aludni.
Bizony, ilyen is van, ráadásul nem is kevés. Az operaszerzőktől ugyanis tényleg semmi nem áll távol, ami emberi – márpedig az emberek egy -sajnos ismeretlen- hányada szereti a serdületlen lányokat és fiúkat. A hozzáállás és a darabokban megfogalmazott vélemények persze sokfélék, és nem is mindig egyeznek meg a pedofiliáról alkotott mai képünkkel. Ez van, változnak az idők, változnak az erkölcsök. (Igérem, ez volt az utolsó közhely, amit ebben a posztban leirtam.)
Don Pasquale, Donizetti: Don Pasquele Bizony kérem, a népszerű vigopera tetszik vagy nem -régivágású operarajongóknak persze jobbára nem-, de egy igazi pedofilról szól. Pasquale lovag bár hetven felé ballag, de igen jól tartja magát. Gondol egyet, és hogy vagyonát ne kellessen unokaöccsére hagynia, beinditja a nősülés projectet. Egy fiatal, szerény leánykát képzel el magának, aki csendes visszavonultságában társa lenne. Közvetitők egy szegény apácanövendéket ajánlanak neki. A lányka csinos, szende, operába nem jár, csak otthon kézimunkázik, lovagunk hát nőül veszi. Az már nem rajta múlik, hogy a leány ugyan tényleg fiatal, de egyáltalán nem leány, hanem pont ellenkezőleg; egy csinos ifjú özvegy, akibe ráadásul a kitagadni kivánt unokaöccs is szerelmes. A végén persze minden jóra fordul, az unokaöccs elveheti a szendének és szüznek éppen nem nevezhető apácaszökevényt, Don Pasquale meg beletörődik a nagypapa szerepbe. Mindez nem szabad, hogy feledtesse a tényt: itt bizony egy hetven éves vénember akart magának 16 éves szüzet. Rost Andrea és ki más, mint a világ egyik legjobb Don Pasqualéja, Gregor József énekel.
Herodes, R. Strauss: Salome Az egyik legdurvább pedofil-törtnet, amit valaha szinpadra állitottak. Ha igaznak fogadjuk el a bűnügyi statisztikusok látencia-elméletét a családon belüli erőszakról és pedofiliáról, akkor bizony sajnos manapság is gyakran előfordulhat ilyesmi. Salomét, a fiatal, tizes évei közepén járó perzsa hercegnőt anyja, Heródiás és mostohaapja, Heródes nevelik. Vagy inkább mondjuk azt, hogy az udvarukban nevelkedik. Salome apját, Heródiás első férjét egyébként az asszony és az új papa ölték meg. Elképzelhető, milyen légkör uralkodik a házban. Az asszony egyébként is nemzetközi kurva hirében áll. Keresztelő Szent János (az operában Joanachan) többször is megátkozza, mert őt, pontossabban a szajhaságát tartja a zsidók és perzsák közötti ellentét legfőbb forrásának. Hát ilyen körülmények között cseperedik Salome, akiről már most látszik, hogy nagyon szép nő lesz. Ezt nem csak a mostohapapa, de a mostanában öregedni kezdő mama is észreveszi és kezd féltékeny lenni a lányára. Hát, ilyen körülmények között aligha válhat valakiből egészséges lelkű felnőtt - Salome sem kivétel. Sőt, őbelőle még felnőtt sem válik, mint majd később kiderül. Salome bimbózó bájait tehát legelőször mostohaapja veszi észre. A leplezetlen pillantások furcsa, feldolgozhatatlan kettősségként szégyenérzetet és büszkeséget egyaránt kiváltanak a lányban. Heródiásban, az anyában pedig vad féltékenységet és a lánya iránti gyülöletet generálnak. Közben a nemzetközi helyzet is fokozódik, elfogják és börtönbe vetik Joanachant, aki a királyi pár ellen hergeli a népet. Egy szép napos délután Salome meghallja Joanachan börtönből kiszűrődő hangját és látni kivánja a férfit. A fiatal, éretlen lány képzeletét megfogja a hatalmas, mennydörgő hangú próféta és felajánlkozik neki. Ez egyébként kamaszoknál elég gyakori, hogy a részvétet, vagy a megváltás utáni vágyat összetévesztik a szerelemmel. Joanachan persze visszautasitja a lányt, sőt, prófétához egyáltalán nem illő rossz emberismeretről tesz tanúbizonyságot; Salome felajánlkozását az anyja kurvaságához hasonlitja. A rosszul nevelt, elkényeztetett hercegnő persze vérig sértődik. Amikor arra vetőtik a mostohaapja és azt kéri tőle hogy táncoljon, a kislányból hirtelen kibújik az elismerésre szomjazó nő és táncolni kezd a nyálát csorgató Heródes és az udvar előtt. Amikor már meztelen, akkor adja csak elő a kivánságát: Joanachan fejét kéri, ezüsttálcán. Heródes nem akarja teljesiteni a kivánságát, mert nem csak tart a prófétát támogatókól, de valahol tiszteli is és féli a hatalmát. Közbelép azonban Heródiás, aki egyből feledi lánya iránti féltékenységét, amikor végre megszabadulhat az őt megátkozó Joanachantól. Salome kérése teljesül, megkapja a próféta fejét. Heródest azonban elborzasztja Salome megszállottsága és megöleti a lányt. Karita Mattila táncol, egészen a hetedik fátyolig.
Ennek a táncnak nem kell igazán szexisnek lenni, ez egy kamaszlány első (és utolsó) próbálkozása arra, hogy a nőiességével elérjen valamit a férfiaknál. Dame Mattila azért énekelni is tud, nem is akárhogy.
Almaviva gróf, Mozart: Figaró házassága Bizony kérem, lehet felhördülni, de Almaviva nem csak egy ganéj kis hűtlen férj és szexuális zaklató, de jócskán pedofil is. Nem, nem Susannára gondolok. Susanna felnőtt nő, az ő zaklatása –a sokkal súlyosabb pedofiliához képest- „csak” annyiban bűncselekmény, hogy a gróf alkalmazásában, igy tehát hatalmában van. Barbarina az, akinek III. felvonásbéli néhány mondata miatt akármelyik gyámhatóság eljárást indittatna kiskorú megrontása ügyében. A Figaró története bonyolult, legyen elég az a néhány mondat, amivel a tizenpár éves Barbarina a násznép előtt kvázi megzsarolja Almavivát: „Amikor a gróf úr csókolgat meg ölelget, mindig azt igéri, hogy minden kivánságomat teljesiti. Hát most azt kérem, hogy adja nékem Cherubinót.” Aztán van még egy másik utalás is a IV. felvonásban, amikor a kertben Cherubinót kereső Barbarina a recitativóban azt énekli, hogy egy csókért cserébe kapta a gróftól azt a narancsot és süteményt, amit az éhes fiúnak hozott. Danielle DeNeise énekel
És aki kimaradt Karnyóné, Vajda: Karnyóné Nem azért nincs a listán, mert nő, és nem is azért, mert végül őmagát is jócskán felültették – ebből kiindulva Don Pasquale sem került volna be. Karnyóné azért nincs a pedofil operahősök között, mert ő nem serdületlen fiúkkal, hanem ivarérett, bár jómagánál valóban pár évtizeddel fiatalabb férfiakkal kezdett. Ő azokat a széptevőket már készen, kártyaadóssággal, ingyenélésre való hajlammal és zavaros nőügyekkel együtt kapta. Illetve hát akarta megkapni, hogy ne legyen olyan, mint a „szedetlen szőlő”. Karnyónét ki lehet nevetni, de bűnt nem követett el, legalábbis a mai fogalmaink szerint nem.
A kedves olvasó mondhatja, hogy Don Pasquale meg Heródes sem, hisz nem erőszakolták meg a lányokat. Azt mondjuk tényleg nem. Az egyik azonban keritőt alkalmazott arra, hogy az igényeinek leginkább megfelelő fiatal lányt megtalálja, a másik meg egy gondjaira bizott kiskorút zaklatott és a szexuális fejlődését veszélyeztette. És azért a vetkőzésre rábirás sem bakfitty, pláne, ha egy, még serdületlen lányról van szó. De ezt Strauss nálam sokkal jobban megirta. Itt van egy teljes Salome.
Nem csak jön, de már itt van, sőt, egyenesen tombol a kibaszott petárdaszezon. Én a világ végén is túl vagyok, mégis, ide is elér, tegnap este már két szolid házi tüzijáték megrendezőjének kedves édesanyját is szidhattam. Most szólok minden gazdinak, hogy még nincs késő felkeresni egy állatorvost és beszerezni valami nyugtatót a kutyáknak, cicáknak. Többféle van, én itt most nem csinálnák reklámot egyiknek sem, jobb, ha állatorvos tanácsát kérjük. Nem egy kutyát ismerek, akinél szilveszter után jelentkeztek epilepsziás tünetek, és ami a legborzasztóbb, maradtak is. Azt meg nyilván nem kell mondanom, hogy mostanában kutyát csak szigorúan pórázon szabad sétáltatni, cim, telefonszám legyen a blöki nyakörvére rögzitve és persze a csip sem árt. Aki elmegy otthonról, az jól zárja be a kutyát. Kertes házban érdemes megnézni a keritést, mert egy halálra rémült kutya bizony megtalálja azt a rést, amit még egy egérke sem és világgá szalad. Sőt, nekirohan a kapunak és lazán kinyomja a kocsibeállót, ha az nincs rendesen rögzitve. A lakásban a redőnyöket eresszük le, és érdemes feltenni valami zenét. Legalábbis ez az én tapasztalatom. Minden kutyának van valami búvóhelye, azt jól béleljük ki, hogy minél jobban be tudja magát vackolni. Az enyém speciel a WC háta mögé szokott bekucorodni, azt pláne ki kell bélelni rongyszőnyegekkel, hogy meg ne fázzon. Szóval akinek állata van, az készüljön fel erre a néhány napra. Én megyek, ma este még egy Bohémélet, aztán azt sem bánom, ha belepi a hó a hegyet, az idén én már sehova nem akarok kimozdulni. Pláne mivel a hétvégén az állomásra menet kaptam egy defektet, vissza kellett vinni a bringát a lakásba. Azt sem tudom, hogy mikor tudom elvinni szerelőhöz. Pocsék dolog ez a két helyen lakás, pláne mikor az egyik helyen nincsenek meg azok a szolgáltatások, amiket a másokon úgy megszoktam. Nno, panasznap vége, ez a bejegyzés a kutyákról akart csak szólni. Itt vannak az elrettentő példák, ne szaporitsuk az életveszélybe került, boldogtalan kóbor kutyák számát. Azt már mondani sem merem, hogy normális ember nem durrogtat petárdát. Nem csak városban, sehol sem, mert nem csak a kisgyerekek meg a kutyák félnek a durrogástól, de a nyulak, madarak, őzek és egyéb teremtmények is.
A háttérben a katolikus templom harangja szól. Milyen kedves, hogy a faluháznak van Wi-Fi-je. Itt ülök egy szép parkban, pontosabban egy, a pesti Váci útnál is forgalmasabb falusi főutca melletti kis kertben egy padon, a sejhajom alatt összehajtogatott törölköző és bőszen töltöm fel a blogot, valamint le az olvasnivalót. Például ez-eket.
Utoljára vagy húsz éve volt ilyen karácsonyom, amikor se karácsonyi abrosz, se ajtódisz, se semmi ami a Karácsonyra utal, nincs a lakásban. Én akartam igy, legyen ez egyféle sabbatical. Azért egy havi menzaebédem áráért egy orosz boltban vettem 8 (mondom: nyolc!!) deka füstölt tőkehalfilét, 12 deka füstölt lazacfilét és egy kis tégely valódi orosz vörös kaviárt. Némi teavajjal, keménytojással, és persze egy üveg „kékcimkés” pezsgővel kiegészitve ez három napi reggelim. Ha beosztom, akkor négy. Mondjuk, királyi reggeli, sőt, tán még azok sem esznek ilyen jót. Különösen a tőkehalfilében keveredik valami fantasztikus arányban a só, a füst és a tenger aromája. Valami olyan téjékon kéne élnem, ahol nem ennyire drága a hal, meg az összes többi izé, ami vizben él. Tegnap vacsorára is az volt, citromos vajban sült heck, krumplipürével és vajban párolt, borsos kelbimbóval, de ez –a kelbimbó kivételével- az alapanyagokat és az árakat tekintve is elmenne egy jobbfajta menzaebédnek. Különösen a friss füstölt lazac után tűnik nagyon izetlennek fagyasztott tengeri haltörzs.
Más Még nincs dél, de már kétszer sikerült elkapcsolnom az MR1 Kossuth nevű, szacharinos nyálfolyamról. Először reggel, amikr a Szalmabábok lázadása cimű, ZS kategóriás szinészek által felolvasott horrormesét kezdték adni, másodszor most nemrégen. Én elég empatikus embernek gondolom magam, de valahogy karácsonykor nem akarok sem születési sérült gyerekekről, sem tinédzserkorú lányok amputált lábáról műsort hallgatni. Még akkor sem, ha éppen heppiend a vége és a gyerekek szerető családban felnőnek, a lányok meg férjhez mennek a történet végén. Ha valaki olyan hallgatja ezeket a műsorokat akik egyedül érzik magukat, akiket nyomaszt a magány, hát azokon ezek a hamis együttérzéstől csöpögő riporteri hangok egyáltalán nem segitenek, sőt! Aki kicsit is labilisabb, ennyi szomorúság és farizeusság hallatán az összes gyógyszert beszedi, amit otthon talál.
Mégmás A mai ragyogó időt kihasználva megint kirándultunk egy hatalmasat. Immár másodszor kerültük meg a ház mögötti nagy hegyet. Csodálatos hely, különösen ma. Reggelre esett pár centi hó, az ég feltisztult, ragyogóan kék és hetvenhét ágra süt a nap. Ráadásul elég korán indultunk, a miénk volt az első lábnyom az ösvényen. A hegy tulsó oldalán sikerült találni egy kis hajlatot, ahova semmi nem hallatszik be a környező falvak zajából. Ilyen mély csöndet régen hallottam, tán a tengeren utoljára. De még ott sem, ott zúgott a hajómotor és morajlottak a hullámok. Itt ma még a madarak sem csiviteltek, ágak sem roppantak, még kutyaugatás vagy motorzaj sem hallatszott be. Pár percig az az érzésem volt, hogy én vagyok az egyetlen élő ember a teremtésben. Hamis illuzió persze, mert közben a tökéletes civiliációs biztonságot adó sárga turistajelzés ott világit a fákon, és nyilván a mindenféle megaherczes rádióhullámok is átszövik a levegőt. Éppen csak elő kéne venni a mobiltelefont és mindjárt látszana, hogy nagyon is nem vagyok egyedül és pár kilométerrel odább nagyon is létezik egy másfajta, zajos, füstös, harsány világ. Mondjuk, nem ment el az eszem, hogy templomban telefonáljak. Nagyon jó volt az a pár perces csendfürdő. Holnap, és a szabadságom alatt minden nap kimegyünk oda kicsit felfrissülni.
Ócska szóvicc, de ez van. Az a kis ház, ami a leginkább megvásárolhatónak nézett ki, a szemétlerakó mögötti völgyben van. Még most, a hideg, szeles téli időben is rendesen be van szorulva a szag. Hogy nyáron milyen lehet, nyilván soha nem fogom megtudni. Ekörül a szemétlerakó körül nagy botrányok voltak pár éve, ez a többedik helyszin, akik végül elfogadták. A barmok, szélirányban van a város, nem is értem, hogy gondolták. A túlsó végén semmi gond nem lenne, elvinné a szél a szagot a dombok közé. Igy viszont beviszi a városba, hát szagolja a rossebb, nem tudják azt a házat olyan olcsón adni. Romantikusan le van pedig pukkanva, a kert már szinte nem is létezik, azt visszafoglalta az erdő. A tető felét mostanában elvihette a szél, szét van ázva a konyha meg a füdőszoba. És amit még soha nem láttam, a fürdőszobát egy átlátszó üvegfal választja el a konyhától. Rendesen be lehet látni, sőt, a konyha fele bent van a fürdőszobában; nem kézmosó van felszerelve, hanem egy kétmedencés mosogató. Azt hittem, összecsinálom magam a visszafojtott röhögéstől. Néztem még másik kettőt is, közben mind a kettő elkelt. Illetve az egyik, a másiknál hazajött Irországból a tulajdonos fia. Az egy elég rémisztő öregasszony volt, iszonyatosan elhanyagolt, hatalmas kert közepén takaros, viszont rettenetesen szutykos kis ház. Egész visszaúton azt a ronda gondolatot próbáltam kiszellőztetni a fejemből, hogy csak én is nehogy ilyen ocsmány öregasszonnyá vénüljek. Jó kondiban volt pedig, fürge, egészséges néni, de még retkesebb mint a ház és csak úgy sütött a szeméből a rosszindulat. Uhh, el kéne felejteni. A másikat sajnálom, az formás kis házikó volt, jó környéken. Kicsit túl van a számomra egészséges árszinten, de azért a házért például érdemes lenne eladósodni. Nagyon jó helyen van, inkább befektetés lenne, csak ennél jobb áron tudnám eladni, ha éppen úgy alakulna. Januárban azért visszahivom a tulajt, hátha visszalépett a vevője. Bringázásban nem volt hiányom ma, ez a szemre oly kellemes, vonzóan dimbes-dombos vidék minden csepp erőmet kivette. Ebédre káposztás tészta volt és egy fél üveg sör. Most lekvárt kéne főzni, mert pár üveg sütőtöklekvárt és alma-kividzsemet akarok adni karácsonyra, de ragad le a szemem. Szerintem megiszom a sör másik felét és begömbölyödök a paplan alá. Van még idő a lekvárokat megfőzni, vagy ha mégsem, hát na bumm, az sem nagy tragédia. Ház Saga Addig jártam a környéket, amig feltünt, hogy a legtöbb eladó házon ugyanannak az ingatlanügynökségnek a táblája van kitéve. Megnéztem a honlapjukat, kiválasztottam két megfizethetőnek tűnő házacskát és bejelentkeztem náluk. A szemük sem rebbent, hogy a fotóról szerszámoskamrának tűnő, 30-40 m2-es házak iránt érdeklődöm és a 10 millió fölötti ingatlanokat még csak megnézni sem akarom. Ha meg valamin stukkót, faragást, vagy terméskövet látok, már lapozok is. Igen, gondolhatják, hogy igénytelen vagyok, le vannak ejtve. Nem érdekel ugyanis. Nekem a minőséget és pláne a minőségi életet nem a márványburkolat meg a dizájnolt fürdőszoba csap jelenti. Nem is a 40 m2-es terasz. Egyáltalán, egy kertes házra minek erkély?? Egyetlen fillért nem vagyok hajlandó ilyen sallangokért kifizetni. Nekem stabil, jól tájolt falak kellenek, lehetőleg olyanok, amik jó helyen állnak és nem kell őket lebontani, áthelyezni, áttörni. Nekem ablakok kellenek, pláne nagyon jól tájoltak és lehetőleg jól is szigeteltek. Tető kell, stabil és erős, ennyi. A többit majd én elintézem, vagy köszönöm szépen, de megleszek nélküle. És az kell még, hogy úgy negyedórás sétán belüli távolságban legyen közvetlen busz vagy vonat Pestre. Ez sajnos fontos, az idő pénz, nem akarom helyi buszokra várva elpocsékolni. Ma megnéztem egy nyaralót. Gyönyörű helyen van, egy tó partján, nagyon új és elegáns házakkal tömött utcában, bár csak földút van. Annál jobb, nincs átmenő forgalom. A ház viszont télen alkalmatlan, szimpla ablakok, hetvenes években épült faszerkezet. Arra lenne jó, hogy lebontani és épiteni a helyére, de az az én lehetőségeimet már meghaladja. Nem akarok egy ház miatt az egész hátralévő életemre eladósodni. A szomszéd utcában is van még egy megfizethető, 32 m2-es, jó állapotú kis téglaház. Ezt azonnal fel is ismertem, vasárnap a tulajdonossal megnézem belülről is. A képek alapján és amit kivülről látok (mondom, a szomszéd utcában van) erre csak egy ablakot kéne vágni, a fürdőszobát felújitani és a gázfűtést bevezetni. Ez viszont itt van, ahonnan ugye 45 perc a vasútállomás. Szombaton nézek még egy igen lelakottnak tűnő kis házat Erdőkertesen. Elég olcsó, 7,5 millió, de erre költeni is kéne. Ha száraz, jól szigetelt, és a környék sem nagyon züllött, akkor ez tetszene a legjobban. Hát majd meglátjuk. Nem sürgős, ráérek. Egyébként is vevőt kell találnom a sajátomra, szóval nem is lesz egyszerű.
Addig jártam a környéket, amig feltünt, hogy a legtöbb eladó házon ugyanannak az ingatlanügynökségnek a táblája van kitéve. Megnéztem a honlapjukat, kiválasztottam két megfizethetőnek tűnő házacskát és bejelentkeztem náluk. A szemük sem rebbent, hogy a fotóról szerszámoskamrának tűnő, 30-40 m2-es házak iránt érdeklődöm és a 10 millió fölötti ingatlanokat még csak megnézni sem akarom. Ha meg valamin stukkót, faragást, vagy terméskövet látok, már lapozok is. Igen, gondolhatják, hogy igénytelen vagyok, le vannak ejtve. Nem érdekel ugyanis. Nekem a minőséget és pláne a minőségi életet nem a márványburkolat meg a dizájnolt fürdőszoba csap jelenti. Nem is a 40 m2-es terasz. Egyáltalán, egy kertes házra minek erkély?? Egyetlen fillért nem vagyok hajlandó ilyen sallangokért kifizetni. Nekem stabil, jól tájolt falak kellenek, lehetőleg olyanok, amik jó helyen állnak és nem kell őket lebontani, áthelyezni, áttörni. Nekem ablakok kellenek, pláne nagyon jól tájoltak és lehetőleg jól is szigeteltek. Tető kell, stabil és erős, ennyi. A többit majd én elintézem, vagy köszönöm szépen, de megleszek nélküle. És az kell még, hogy úgy negyedórás sétán belüli távolságban legyen közvetlen busz vagy vonat Pestre. Ez sajnos fontos, az idő pénz, nem akarom helyi buszokra várva elpocsékolni. Ma megnéztem egy nyaralót. Gyönyörű helyen van, egy tó partján, nagyon új és elegáns házakkal tömött utcában, bár csak földút van. Annál jobb, nincs átmenő forgalom. A ház viszont télen alkalmatlan, szimpla ablakok, hetvenes években épült faszerkezet. Arra lenne jó, hogy lebontani és épiteni a helyére, de az az én lehetőségeimet már meghaladja. Nem akarok egy ház miatt az egész hátralévő életemre eladósodni. A szomszéd utcában is van még egy megfizethető, 32 m2-es, jó állapotú kis téglaház. Ezt azonnal fel is ismertem, vasárnap a tulajdonossal megnézem belülről is. A képek alapján és amit kivülről látok (mondom, a szomszéd utcában van) erre csak egy ablakot kéne vágni, a fürdőszobát felújitani és a gázfűtést bevezetni. Ez viszont itt van, ahonnan ugye 45 perc a vasútállomás. Szombaton nézek még egy igen lelakottnak tűnő kis házat Erdőkertesen. Elég olcsó, 7,5 millió, de erre költeni is kéne. Ha száraz, jól szigetelt, és a környék sem nagyon züllött, akkor ez tetszene a legjobban. Hát majd meglátjuk. Nem sürgős, ráérek. Egyébként is vevőt kell találnom a sajátomra, szóval nem is lesz egyszerű.
Vagyok. Gyakorlatilag napi minimum 9-10 órát alszom. Reggel nagyon korán, legalábbis nekem nagoyn korán, fél hatkor kelek, az első rózsaszin felhőkben már vagy a közeli rétről, vagy a hátam mögötti hegy szoknyájénak fodráról gyönyörködök. Hét órakor már otthon vagyunk, vitamin a kutyánk, cipőcsere, laptopot, bedobozolt ebédet, kötést felkapni és öt perc múlva már trappolok is lefelé, hogy le ne késsem a céges buszt. Nyolcra már be is érünk, közben megkötök két-két és fél sort a pulcsimon. Borzasztó érdekes, hogy ami engem nyugtat, az a kollégákat halálra irdegesiti, azt mondják, miért nem fejtek inkább rejtvényt. Hát szerintem meg le vannak szarva. A borzsztó korai beérkezést (örkor indul vissza a busz, gyakorlatilag 9 órás a munkanapom) azzal komopenzálom, hogy bent reggelizek és zuhanyozok. Ahogy nézegetem a gúglit, másfél.kát óra alatt beérnék bringával, csak éppen nem találok semmilyen kis forgalmú utat, amin mernék. Akkor azt csinálnám, hogy egyik nap reggel bringával mennék., másnap délután azzal jönnék vissza – gyakorlatilag minden napra meglenne a 30 km-em, ami kéne a jó közérzethez. Mióta felhoztam, jelentősen könyebb lett az életem, mert az eddig fél órás buszra várások vagy háromnegyed órás gyalogtrappok helyett 10 perc alatt Veresegyázon vagyok. Méghozzá úgy, hogy még tekernem sem kell, csak kapaszkodni a kormányba és fékezni. Hazafelé persze vissza kell adnom a gravitációnak azt, ami őt megilleti, mert majd’ fél óra az út és rendesen csorog a hátamon a viz. Kettesnél feljebb nem is nagyon tudok kapcsolni, annyira meredek. Sőt, sokszor le is kell szállni és tolni. De legalább nem a hátamat húzza a bevásárlás. A fene sem gondolta volna, hogy egy két kilós sütőtük legalább öt kilósnak érződik, mire hazaérek vele. Nyilván egyszerúbb lenne az életem, ha zsemlén meg parizeren élnék, de mit csináljak, ha egyszer a kelkáposztát meg a céklát jobban szeretem, hát nem? Az azért mindig nagy esemény, amikor a hatalmas, a pesit lakásomnál nagyobb garázsból kitolom Granét. Hiába, no, egy valkür lova méltó elszállásolást érdemel! Én azért még soha nem álltam meg röhögés nélkül, tényleg vicces, pláne amikor a szomszéd is látja és döbbenetében rágörcsöl az ujja az udvarán lévő kocsiforditó távirányitójára. Még mindig szeretek itt lenni, szeretek cipekedni, a vizmosásokban csúszkálni, éjszaka a szelet hallgatni. Lehet azért is alszom olyan sokat, mert a nagy hegyi szél kifújja a fejemből a gondolatokat. Néha már a széken ülve is elnyom az álom. Na jó, a héten egyszer sikerült majdnem éjfélig fennmaradnom. De azt is csak azért mert Carlos Alvarezzel néztem meg egy Machbetet És tetszett, nagyon tetszett. Alvarez is, az opera is. A rendezés néhány részlete is. Különösen az, amikor a III. Felvonásra a boszorkányok széttolták a házaspár ágyát. A többi so-so, de azt már nagyon szerettem volna látni, hogy a sok gyilkosság és hatalmi harc elhervasztja a Lady szexuáliis hatalmát. Valamit valamiért, nekik nem az életükkel, hanem sokkal inkább a köztük meglévő harmóniával és a boldogságukkal kellett fizetni a bűneikért. Szóval ennyit sikerült a héten, a többi este csak bóbiskolás, aztán megadom magam, kikapcsolom a laptopot, az agyamat (azt mondjuk nem kell, az eddig is tompa), a hónom alá gyűröm a paplan csücskét és már alszom is. A házvásárlás egyébként nem teljesen reménytelen, pont a szomszédom kelt most el, 15 millióért. Az ráadásul jobban is rendben van, mint az enyém, új tető van rajta, meg úgy általában is, több izléssel és jobb anyagokból épült. Szóval azért nézelődöm, hátha sikerülne valamit. Még ha nem is örök panorámás, nincs is vele ekkora kert. Mert attól azért félek is, ekkora telkekkel napi több órát kell dolgozni, hogy szép legyen, metszeni, permetezni, hát nekem ez azért most nem igazán fér bele. No mindegy, a veszély nem túl nagy, lévén, hogy ehhez pont 15 millió kéne, de legalábbis a fele. Tegnap elindultunk egy sárga túristajelzésen. Gondoltam, valahova csak visz, menjünk rajta végig. Jó dolog ez a túristajelzés, az ember teljes bizlommal indulhat neki a legismeretlenebb erdőnek is, mert biztos lehet benne, hogy az ösvény valahova visz; település szélén, buszmegállóban vagy vasútállomáson ér véget. Nekiidultunk hát, és most sem hagyott cserben a sárga jelzés; alig egy óra séta után egyszercsak Erdőkertesen találtuk magunkat. Tényleg döbbenetes, hogy mennyire összeépültek itt ezek a települések. Az ember szinte észre sem veszi a faluk határát jelző táblákat. Annál idegesitőbb, hogy minden kis falu meg városka úgy viselkedik, mintha a többi nem is létezne. Saját busz, ami nem megy át szomszédba, faluhatáron véget érő járda, háromszáz méter mocsár után kezdődik csak az újabb járható út és hasonlók. Hülyeség, ha fájna, az itteni önkormányzatok környékén nem lehetne füldugó nélkül létezni, annyit orditanának.
A nap örömhire egyébként, hogy a kurva vasút sztrájkol. Én meg ugye mennék Operába, csak azt nem tudom, hogy mivel fogok visszajönni. Nem csak operába egyébként, itt van egy hátizsáknyi pulcsi is, amit nem akarok kézzel gyömöszölni meg csavargatni. A gyapjúprogram sokkal kiméletesebb ......... lenne, ha el mernék indulni. Basszameg! A nap jó hire viszont, hogy van egy buszom 23.20-kor. Ergo ha sztrájkol a vasút, ha nem, opera után még haza tudok jutni.
Határozottan jót tesz az idegeimnek ez a nagy hegyi csend. Vasánap megkerültük a Margitát. Gyönyörű idő volt, a levegő csipős és friss, hát sétáltunk egy nagyot – aztán egyszercsak ott találtuk magunkat, ahonnan elindultunk. Közben leraboltam egy kökénybokrot és megtaláltam az első marék júdásfüle gombámat is. Sőt, volt közöttük egy akkora, hogy az már valóságos lapátfülnek számit. Hülyeség, de valahogy úgy érrzem, hogy ezzel a tányér leveshez elegendő ajándék gombával üzent a hegy, hogy elfogadott engem. Hogy ha már annyira akarom, jó, legyen, Ő nem bánja, járjak oda. Az igazi felhasználás valami kinai étel lett volna, de mivel semmi ilyesféle fűszerem nincs itt, hát csak egy kis csirkecsontból készült levesbe főztem bele némi póréhagymával és sárgarépával, izesitésnek kapott pár csepp ecetet és egy csipet csipőset, aztán glutty-glutty, már be is kanalaztam. Finom volt nagyon, hálás köszönet érte. A második fogás túrógombóc volt, méghozzá micsoda csoda túrógombóc!! Van a köryéken egy tehenészet, akik kis mikrobuszokból árulják a friss tejet, túrót és tejfölt. Hát kérem, az a túró az olyan, de olyan, amilyennek egy túrónak lenni kell. Nagy szemcsés, krémes, édes, az illata friss. Mióta itt lakok, minden héten vettem és nem győzök eleget enni belőle. Volt már túróscsusza, kőrözött, barackos túrókrém, tejfölös túró póréhagymával, és tegnap a csúcs, a túrógombóc. Két tojást két tojáshéjnyi tejjel és egy csipet sóval enyhén felvertem, és belekevertem negyed kiló túrót. Állitólag szitán át kéne törni, de én úgy szeretem, ha a gombócban kis darabkákban látszik a túró, úgyhogy csak villával jól öszekevertem a tojásos tejjel. Került még bele egy kanál olaj, aztán annyi griz, amennyit felvett a massza. Ne legyen túl kemény, mert akkor a gombóc is az lesz. Ezután már csak ki kellett várni, hogy összeérjen a cucc, ez minimum két óra, de lehet egy délelőtt is. Közben egy loccsintásnyi olajon ropogós pirosra piritottam egy nagy marék zsemlemorzsát. Ennek jobb ha kihül és hidegen forgatjuk majd bele a gombócokat. Amikor megpuhult a túrós massza, lobogva fővő sós vizbe evőkanállal nagy galuskákat szaggatam és kábé tiz perc alatt készre főztem. Igaziból gombócokat kéne formázni, de egyrészt én a mostohámtól tanultam főzni, aki szaggatta a túrógombócot, másrészt itt olyan kicsi a munkafelület, hogy nem tudnám hol szétrakni a megformázott gombócokat, maradtam hát a galuskáknál. Laskaszűrőben lecsöpögtettem és azon forrón piritott zsemlemorzsába forgattam a gombócokat. Friss sütőtüklekvárral körbepöttyöztem, isteni lett! Két hatalmas adag, tegnap és ma is ezt ebédeltem.
Nna, ez a sütőtöklekvár, ez újdonság, ilyet most csináltam először. Rengeteg almám van a kertben, eltárolni nem igazán tudom, fel akarom hát használni. Az almakompótot és a lekvárt sajna annyira nem szeretem, kitaláltam hát, hogy másféle gyümölccsel keverem. Először kivire gondoltam, de az itt éppen nagyon drága. Addig törtem a fejem, amig kigondoltam, hogy megpróbálom sütőtökkel. Jelentem, remek ötlet volt, nagyon finom lett. Egy másfél kilós sütőtököt meghámoztam, kimagoztam, kockákra vágtam. Hasonlóan jártam el egy bő kiló almával is, azzal a különbséggel, hogy mivel ez garantáltan vegyszermentes, a héját azonmód befaltam, ahogy a kés alól lekacskaringózott. Amikor ez is felkockázódott, akkor negyed kilónyi cukrot egy vastag fenekű lábasban megolvasztottam. A sűrű, barnán fortyogó karamellre ráboritottam előbb a tököt, aztán az almát, kicsit átkavartam, majd rázártam a cuccra a kukta fedelét és lassú lángon, valamivel több mint tiz perc alatt puhára főztem. Magától is kezdett szétmállani, de nem akartam agyon hőkezelni, ezért inkább beleeresztettem a botmixert. Egy guszta, sötét narancsszinű, mézédes pépet kaptam, amiben csodás harmóniába olvad a sütőtök édese az alma savanykájával és a karamell kissé rusztikus aromájával. Ezt most nem tartósitottam, csak amikor kihült, kis ételhordó dobozkákba szedtem. Túrógombóchoz, mákos tésztára, császármorzsához, kenyérre kenve pillanatok alatt el fog fogyni. Sőt, szerintem még grizes tésztát is fogok csinálni, mert ha jó tésztából főzik és finom lekvárt adnak hozzá, az is egy izletes étel. Lehetne még fahéjjal, szegfűszeggel, gyömbérrel, ezzel-azzal fűszerezni a sütőtöklekvárt, de ilyesmim még nincs itthon, majd a következő adagot.
Jah, és hogy honnan jött a poszt cime? Hát a hétvégén valóságos téli álomba merültem. Betettem a Sose halunk meg!-et, elaludtam rajta. Betettem a Mirkát (Gerard Depardieu, nyamm), elaludtam rajta. Betettem a Karnyónét, elaludtam rajta. Gyakorlatilag csak arra az időre ébredtem fel, amig lemezt cseréltem. És ez igy van jól, nagyon kellett ez a vasárnap. Nap videójának legyen itt egy részlet a Karnyónéból. Wiedemann Bernadett énekel. Én szerettem ezt a kis darabot, sajnálom, hogy olyan gyorsan kivették a repertoárból.
Voltam egyébként operában is szombaton, Sümegi Esztert akartam meghallgatni a Manonban. Megérte elmenni, mert a művésznő gyönyörűen énekelt és tőle telhetően egy kedves, sérülékeny Manont hozott. Azért tőle telhetően, mert ehhez Valló Péter rendezőtől semmi segitséget nem kap. Borzalmas ez a rendezés, tényleg. Manont ugye a részeges bátyja eladja egy gazdag öregembernek. Itt a báty egy roppant snájdig tiszt, akinek minden gombja fénylik. A fényűzéshez szokott Manon a kertben körbesétálva minden kilincsre és kilógó szökőkút diszre akaszt egy ékszert, hogy később, amikor majd menekülniük kell, legyen mit összeszednie. Nem próbálgatja az ékszereket, nem játszik velük, nem gyönyörködik bennük, nem, gyors léptekkel, hogy még az adott zenei egységen belül mindenhova odaérjen, körberohanja a kertet és kiakasztgatja a gyöngysorokat. Valló Péternek tán be kellett volna ülni egy ékszerboltba és megfigyelni, hogy a nők hogyan viselkednek, amikor könyékig túrnak a gyöngyökben és kövekben. De nem csak ez gáz, az egész darab nem áll valahogy össze, de ezt már a bemutatóról is leirtam. A tenorszerepet éneklő Fekete Attila sem használ a produkciónak, egész végig teljes hangerővel énekel, mondhatni, hogy teli torokból ordit. Meg is van a büntetése, a III. Felvonástól a gikszerek szinte menetrendszerűen érkeznek. Nem szabadna ezt igy csinálni, egyrészt, idő előtt tönkremegy a hangja, másrészt, a nagy hangerőben elvész a figura. Des Grieux azért egy elég jelentős lelki fejlődésen megy keresztül, a szerelembe esett kamaszból elhagyott, de megbocsátani képes férfi lesz, aki követi Manont a száműzetésbe és jószerivel vele hal. A másik szereposztásban, Lukács Gyöngyi partnereként Kiss B. Atilla ezt a karaktert hozza is, Fekete Attila sajnos nem. Ő ugyanúgy kiabál a IV. Felvonásban mint az I-ben, semmi különbség nem érzékelhető – már persze, ha eltekintünk az elcsuklásoktól és egyéb gikszerektől. Az előadás leggyengébb pontja ma is Győriványi Ráth György karmester volt. Sajnos ő is a hangerővel akarja meggyőzni a hallgatót, a szerelmi kettőst például valósággal elsodorta az orkánerejű operamuzsika. Már ha egyáltalán muzsikának lehet nevezni azt az indulóféleséget, amit hallottunk. Szándékosan használok ilyen sértő kifejezéseket, mert iszonyú mérges vagyok. Egyrészt, a hangos zene elnyomja az énekeseket, másrészt csirájában megöli azokat az érzelmeket, amiket az operának a hallgatóban ébresztenie kellene. Ilyen vezénylést hallva legfeljebb csak párbajozni vagy karmestert kergetni támad kedvem, a jobb sorsra érdemes szerelmeseket megsiratni aligha.
Méghozzá kézzel. Mit ne mondjak, ez az amit igazán utálok. A lakásban gomolyog a gőz, a nedvesség csurog le az ablakokon. Hiába vigyázok, a padlón is nagy tócsákban áll a viz. Hiába húzok gumikesztyűt, a kezem olyan, mint egy tányér csomóba ragadt, elázott, galuska. A derekam szétszakad, mert a szék túl alacsony, az asztal viszont túl magas. Ergonómiáról tehát szó se essék. Nincs elég edényem, mert egy lavór ugye kellene a mosáshoz, egy másik az öblitéshez. Kéne egy nagyobb fazék is a vizmeleitéshez, mert a kukta ehhez kicsit. Kell egy vödör meg arra, hogy a szennyes vizet kivigyem. Merthogy ki kell vinni, nem lehet a WC-be önteni. Nincs csatorna, szikkasztóba megy a viz, nagyon nem szeretném, ha a kertet egyszercsak elöntené az előttem ott lakók fekáliája. Csavarni ugyebár nem nagyon lehet, a pulcsik megnyúlnának, a farmerok gyűröttek lennének. Ezért aztán teregetés közben a combomra, hasamra csöpög a viz, sőt, a pulóver ujján keresztül befolyik a hónom alá. Mindehhez minusz pár fok van, mert ugyebár ezt is kint kell csinálni, nem lehet a lakásban kicsurgatni a vizet a ruhákból. Majd ha kicsöpögtek, akkor be lehet őket hozni és szétteregetni a radiátorokon. Szép látvány. És még mindig ott van a keki szinű kabátom, aminek az ujja vissza van hajtva és kilátszik a drapp bélés. Illetve hát eredetileg drapp, jelen állapotában világos, pontosabban egyre sötétebb szürke. Nagyon ki kellene mosni, de bele sem fér a lavórba. Szóval nomád élet ide, minimál berendezés amoda, szombaton Másik Szinház próba és Manon (Sümegi Eszter énekli, nyamm) között bizony hazamegyek és betöltök egy adagot a mosógépbe. A kabát mellé pont befér még a drapp vászonnadrágom és egy pulcsi. Szerintem úgy fogom nézni a mosógépet, mint más a tévét. Egyébként meg nem értem, mit panaszkodok, volt pár olyan évem, amikor ugyanezt kellett csinálnom, azzal a különbséget, hogy az utcáról hordtam a vizet és előtte fát vágtam a megmelegitéséhez. Szóval ez a mostani állapot ahhoz képest luxus, hisz a viz a csapból folyik, és csak ki kell nyitni a gázcsapot, öt perc múlva forró. Nno, tényleg minden relativ.
Cosi fan tutte, avagy a MüPa-ban is majdnem ugyenúgy csinálják, csak kicsit jobban
Csodaszép Cosit játszott ma a Fischer Iván vezényelte Fesztiválzenekar. Remek vendégművészek énekeltek, gyönyörű este volt. Nekem különösen a Dorabellát éneklő Anke Vondung hangja tetszett. Dús, érzéki mezzó, neki el lehetett hinni, hogy a libidó legyőzte benne a hűséget. A beugró Gillian Ramm Fiordiligije is tetszett, már eleve kalapot kell emelni az előtt az énekesnő előtt, aki ezt a brutális, basszustól a koloratúrszopránig terjedő szólamot le tudja énekelni. Nekem ebben a szerepben Dorothea Röschmann az etalon, Ramm éneklése ettől azért elmaradt, de nem sokkal. Claire Ormshaw Despinája inkább huncut volt mint romlott, nincs mit mondanom, lehet igy is énekelni. A fiúk közül Tassis Christoyannis Guglielmoja volt a kedvencem. Ami picit mulasztott hangilag, az bőven pótolta játékban és szerepformálásban. Kedvem lett volna jól pofáncsapni, amikor arról énekelt, mennyire nem szép dolog a nőktől, hogy megcsalják a férfiakat. Mondja mindezt azután, hogy éppen megkefélte a legjobb barátja nőjét. És a barátját sajnálta a szentem, mert ugye milyen mocsok nő jutott neki. Szóval tetszett a figura nagyon. Topi Lehtipuu Ferrandója is igen tetszetős volt, bár a felső hangjai kicsit vékonyak és fátyolosak. Viszont olyan dinamikával játszik, hogy kész csoda, hogy egyáltalán énekelni tud. A közönség zabálta, mit ne mondjak, rám is hatott. William Shimmel Don Alfonsoját néha kicsit erőtlennek éreztem, valahogy hiányzott a hangjából az a cinizmussal leplezett fáradt lemondás, amit én egy Don Alfonsotól elvárok. Igaz, nem is hallottam még olyan előadást, amiben ezt valaki maradéktalanul hozni tudta volna, úgyhogy lehet, hogy a hiba bennem van. A Budapest Stúdió Kórus meglepően jó volt, le a kalappal a teljesitményük előtt. Ami a szinpadra állitást illeti, bár Nicoholas Hytner rendezése nem sok újat mondott a darabról, de egy teljesen korrekt munka, ami már elég is, ha jó a zene. Ma pedig jó volt a zene. Nem is tudtam, hogy Fischer Iván ilyen kulturált operavezénylést tud. Az ő interpretálásában el tudtam hinni, hogy a fináléban a szerelmesek tényleg megbocsátanak egymásnak. Illetve hát a párcserét kitaláló fiúk bocsátanak meg a lányoknak, akik ezért hálásak. Mert ugyebár ha két haver megdugja a másik nőjét, hát ott csak a nők lehetnek a hiábasak. Ezt a vérlázitó közhelyet ez a rendezés is elfogadta, de most valahogy nem zavart, mert a zenekari árokból tényleg a megbocsátás hangjai szóltak, olyan halkan és finoman, hogy elhallgattattak bennem mindenféle feminista felhorgadást. Dicséret illet még a jelmezeket tervező Vicki Mortimert és a hangversenytermi adaptációért felelős Samantha Pottert. Kettejük, és a rendező munkájának köszönhetően néhány székkel és pár gyönyörű ruhával életre lehetett kelteni a darabot – ami mint mondtam, nem egy korszakalkotó átgondolás, de élvezhető. Én olyan Cosit szeretnék látni, amiben a lányok felnőnek, amiben kialakul a szexualitásuk. Erre a vonalra a legritkább esetben figyelnek a rendezők. A fiúk általában jobban ki vannak találva. Ott többnyire világos, hogy Guglielmo lesz a kiábrándult, cinikus Don Alfonso utód, Ferrandó meg a folyton szerelembe eső nőfaló. De hogy a lányokkal mi lesz, azzal nem szoktak foglalkozni a rendezők. Kellene pedig, mert akárhogy is nézzük, ez a két lány mással ismerte meg a testi szerelmet, mint akivel az életüket le fogják élni. Mindez persze sokadrangú kérdés olyankor, amikor ilyen szépen elénekelt szólamokat és ennyire finom zenekari kiséretet hallunk.
Pomádé király új ruhája, avagy a konzumidióta önmegvalósit
Remek operai délelőttöm volt, Ránki György Pomádé király új ruhája cimű meseoperáját néztem meg. Régi kedvencem ez a kedves kis remekmű, annak idején még Gregor József zseniális cimszereplésével kedveltem meg, és az elmúlt években nagyon hiányoltam a repertoárból. Idén ősszel végre ismét műsorra került. Mindkét szereposztás premierjét láttam, csak akkor éppen nem volt alkalmam irni róluk. Hát most van. Azon túl, hogy felnőtt nagy szamár létemre őszintén rajongok a Pomádéért, kettes számú legkedvesebb basszusom, Szvétek László cimszereplése is vonzott. Tüneményes a pasi, jól hozza az unatkozó, buta konzumidiótát. Gregor József Pomádéja egészen más volt, ő egy hisztis, akarnok kis zsarnokot alakitott, de Gregor a Teremtés egyszeri és megismételhetetlen ajándéka az opera buffa rajongóinak, utánozni nem lehet és nem is érdemes. Szvétek nagyon jól rátalált a figura maibb és mindnyájunknak ismerősebb oldalára. És hát hangilag is remekül birja a szerepet, narancsos keserűcsokira emlékeztető mélységeivel teljesen elbűvölt. Szép volt még a Dzsufit éneklő Kertesi Ingrid is. Pirinyó szerep az övé, de hihetetlen nehéz. Gyilkos magasságokat kell kiéneklenie, ráadásul jobbára bután vihogva, szóval le a kalappal. A többi énekes is remekül megoldja a szerepét, a kis kamarazenekar pedig a premierek túlzott hangereje után végre megtalálta a megfelelő tónust. Voltak egyébként apró szétcsúszások, néhány énekes párszor korábban lépett be, de ez betudható annak, hogy régen volt a bemutató, valami két hónapja nem játszották a darabot. Ami a rendezést illeti, gyerekelőadás ide, meseopera oda, a Pomádé a Ház egyik legerősebb előadása. És ez igy van jól, mert ha van nézői réteg, akiknek igazán jó előadást kell adni, azok a gyerekek. Az én kedvencem Pomádé reggelije. Minden fogást egy hangszer jelképez (a mézet például a fuvola) és Pomádé egy óriási, majd egy méteres villával a hatalmas forgó tényéron elhelyezett zenekar székeinek háttámlájáról csipegeti fel a hangjegyeket. A kosztümök viccesek, a zenekar, sőt, a karmester is ingben-gatyában van, jelezve, hogy a király divatmániája azért rendesen leamortizálja Bergengóciát. Az én kedvenceim a miniszterek kalapjai. Minden kalap tetején egy-egy ruhadarab van, kesztyű, mellény, nadrágtartó, csizma, miegyéb. A legpoénosabb az, amelyikre egy másik kalapot applikáltak :-DD Már harmadszor láttam, de ma is szétröhögtem magam rajta :-DD Mindent összevetve remek előadás a Pomádé, hálistennek zsúfolt ház előtt megy és a közönség letapsolta a csillárt a kupolából.
Ha már konzumidiotizmus; hazafelé bringázva elgondolkodtam azon, hogy annyira exportálni szeretnénk a magyar operát, hogy 800 millióért filmre, méghozzá bukott filmre vittük a Bánk bánt azzal a nem titkolt szándékkal, hogy külföldön is terjesszük. Hát ez nem nagyon jött össze. A Bánk bán szép opera, de annyira nemzeti érzelmeink kifejezéseként akarjuk tálalni, hogy ez más népeknek már akár ellenszenves is lehet. Az egész Gertrudisz legyilkolására van kihegyezve, és a rendezők mindig elfeledkeznek az opera lényegéről, az emberben lejátszódó drámáról és fejlődésről. A Bánk esetében például arról, hogy egyetlen ostoba kifakadással (Átkozott magzat!) egy férfi őrületbe és halálba kergeti a feleségét. És attól kezdve már bármit mond, bárhogy próbálja visszaszivni, nem tudja meg nem történtté tenni azt az egyetlen pillanatot, amikor a benne élő macsó ősemberösztön felülkerekedett a Melinda iránt érzett szerelmén. Szóval Gertrudisz felhentelésére a világ nem vevő. Bánk és Melinda tragédiájára lehet az lenne, de azt meg mi nem tudjuk összerakni, ha meg mégis (Vidnyánszky Attila most csinált egyet Debrecenben), akkor az az előadás nem tetszik a nagyérdeműnek, mert nem elég hazaffyas. Meg ugyan nem bukik, mert a Bánk az nem bukhat meg, de agyonhallgatják, a kritikusok meg sem mernek szólalni. A Kékszakállú, ami egy férfi és egy nő pszichéjében játszódik viszont rendszseresen szerepel a nagy operaházak repertoárján. Más kis népek operáit, Janacek, Sosztakovics, La Falla műveit szintén játsszák. Meg kéne próbálnunk Ránki Pomádéját ’megmarketingolni’ kicsit. Gyerekeknek szóló nagyoperák nem nagyon vannak, a Pomádé zenéje pedig nagyon igényes. Amellett, hogy dallamos, tud mindent, amit egy igazi operának tudnia kell; zeneileg festi a jellemeket és a helyzeteket, visszautal előzőleg történtekre, előrevetit eseményeket, szóval tüchtig operazene. Én személy szerint tökéletes országmarketingnek gondolnám, ha kiadnák DVD-n akár a régi, Gregor féle előadást, akár a mostanit. Persze ha lehet a kettőt együtt, egy lemezen, hogy a hozzám hasonló elvetemült operaphilok kedvükre élvezkedhessenek az összehasonlitgatással.
