:-) Szépjónapot!
Tegnap este csodálatos volt a
Parsifal.
Persze elkéstem, naná, hogy lekéstem a nyitányt, ez már mindig így van, ha délután dolgozom és 5-kor kezdődik az előadás.
Kár pedig elkésni, a nyitány nagyon fontos egy operában, olyan, mintha átlapoznánk a dallamot, kedvet csinál az öt órás darabhoz, a fülünkbe ülteti a legszebb motívumokat.
Most ezt elmulasztottam, akkor léptem be a karzatra amikor szétment a függöny. Ilyenkor az ember már nem keresi a helyét -még az istenek lánya sem zavarja az előadást-, így leültem az első üres helyre; legfelső sor szélén találtam egy üres széket. Irtó magasan van az a sor, szinte a kupola alatt. Ezt azért fontos elmondanom, mert tudni érdemes, hogy sok énekes (és sajnos néhány hangszer) hangja már el sem jut abba a -15-20 méteres- magasságba. Nos, a rögtön az első jelenetben megszólaló vendégművészre, Alfred Muffra ez nem vonatkozik. Kinyitotta a száját és az öt emeletnyi tér megtelt a hangjával. Gyönyörű, erős, telt, bársonyosan puha, erőlködés nélküli basszbariton, betölti a teret, megrezegteti nem csak a dobhártyákat, de a lelkeket -sőt, néha az óriási koronacsillárt- is. Vannak hangképzési problémái, az első és a harmadik felvonásban is elcsuklik a hangja néhányszor de azonnal korrigál. Nincs kizárva, hogy fáradt, én a hétfői előadást láttam, de Nagypénteken már énekelte ezt a szerepet és már említettem, hogy Wagner nem kíméli az énekeseit, Gurnemanz szerepe különösen nehéz. Muff énekléséből ugyan hiányzik a sokat próbált, öreg harcos rezignáltsága és elfojtott, önmaga előtt is titkolt félelme, de a harmadik felvonásban valamit érzékeltet abból, hogy közben hosszú évek teltek el és ő is megöregedett. Így elégedett lehetek, Alfred Muffnak nem csak óriási hangja van, de a művészi ábrázolásra is figyel.
Németh Judit Kundry-ja is tetszett. Kundry különös nő, álmában Klingsor, a gonosz varázsló tartja hatalmában és arra kényszeríti, hogy az üdvösség útját kereső lovagokat szépségével elcsábítsa, kéjre kényszerítse és ezzel bűnbe taszítsa. Éberen próbálja jóvá tenni a megigézett állapotában elkövetett bűneit, de nem tud szabadulni a varázslat alól, hiába próbál segíteni a lovagoknak, Klingsor újból és újból bűnre kényszeríti. Ebből is látszik, hogy Kundry szerepe nagyon összetett, vadóc boszorkányt, végzet asszonyát, lelkiismeretfurdalástól megkínzott lelket és vezekelni vágyó embert egyaránt meg kell szólaltatnia. A vadóc és a vezeklés teljesen rendben volt, a végzet asszonyán, a legjámborabb papokat is elcsábító kacér nőn még van mit javítani. Pici szeletkéje csak a szerepnek, néhány sor csupán, de ha sikerülne valamivel több ledérséget és kéjvágyat érzékeltetnie a hangjával, akkor hamarosan nem csak Waltraute-t, de Kundryt és énekelhetné Bayreuthban.
A címszerepet éneklő Molnár András még mindig a kedvenceim közé tartozik, most azonban úgy éreztem, mintha kissé már unná Parsifal szerepét. De az is lehet, hogy neki is sok volt négy nap alatt két előadás. Rögtön az első hangoknál elcsuklott, korrigált ugyan, de utána érezhetően visszafogta a hangját. A tudatlan, de részvéttől vezetett lovag lelki változásait azonban még így, fél gőzzel is hibátlanul ábrázolta. Hiába no, aki nekem egyszer kedvencemmé válik, annak igen nehéz a pikszisből kiesni.
Az est meglepetését, a gyógyíthatatlan sebtől szenvedő, de meghalni képtelen királyt, a Grál örzőjét, Amfortast megszemélyesítő Perencz Bélát hagytam utoljára. Nem emlékszem rá, hogy valaha hallottam volna, pedig a repertoárjából látom, hogy énekel Verdit is, de ha hallottam is, valahogy nem hagyott bennem nyomott. Most azonban megtanultam a nevét. Fizikai adottságaiban, hangerőben és -terjedelemben majdnem egy szinten volt a sztárvendég Muff-fal, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az ő Amfortasa élt! Pontosabban haldokolt, vágyott meghalni, de közben érzékeltette, hogy ő még önmaga romjaiban is király, akinek a szava számít, aki Istenen és saját magán kívül senkinek sem tartozik számadással és bár akinek a teste csupa fájdalom és vágyja a halált, de amíg él, addig király marad. Nagyon tetszett Perencz Amfortasa, komolyan, néha egész megborzongtam.
A Parsifal tipikus húsvéti darab, a cselekmény Nagypénteken játszódik. Az I. és II. felvonás Parsifal kalandjainak kezdetén, a III. pedig néhány évvel később, egy másik Nagypénteken, amikor a címszereplő visszatér a béke földjére és a Grál lovagjainak királyává válik. Az én bérletemben nem a pénteki, hanem a hétfői -második- előadás volt benne, de ez teljesen rendben van, tavaly is így hallottam, nyilván jövőre is így fogom.
A történet nagyon érdekes, több rétegű sztori - a Wagnertől megszokott misztikus környezet és szereplők, de nem kell nagyon megerőltetnem magamat, hogy a szereplőket hús-vér, kétségek között, szenvedélyek béklyójában vergődő, boldogságukat kereső mai embereknek képzeljem el.
Amfortas, a Grál örízője súlyos beteg, küldetése közben engedett egy asszony (Kundry) ördögi csábításának és amíg ölelkeztek, Klingsor, a jók közül kitaszított és ezért sértettségében a gonosz oldalra álló uralkodó elragadta tőle a Dárdát, sőt, saját fegyverével gyógyíthatatlan sebet ejtett a kéjtől megmámorosodott és így védtelenné vált király testén. A mély seb lassan emészti a nagyra hivatott király életét, sem élni, sem meghalni nem tud, de meggyógyulni sem
(manapság a teljesítménykényszertől szenvedő, szenvedélybeteg, szex-függő menedzserek között találni ilyen figurákat). A sebet a jóslat szerint csak egy tiszta, de tudatlan kiválasztott gyógyíthatja be. Ez a feladat minden jel szerint az anyja féltő gondosokodása elől nagy álmok kergetésébe menekülő Parsifalra vár. A tudatlan, ösztönei szerint élő ifjú vadászat közben a Grál földjére téved. Fogalma sincs semmiről, sem arról hogy hol van, sem arról, hogy milyen ünnep van. Ő vadászik, és a béke és vezeklés földjén, a béke és gyász ünnepén ijával megöl egy hattyút
(aki nem tud a környezetében három másodperc alatt legalább három olyan embert felsorolni, aki rohan az álmai után, annak nyilván nincsenek ismerősei. Aki ezt a blogot olvassa, arra ez nem vonatkozik, mert például engem már ismer, és én is egy ilyen -mondjuk ki; félbemaradt- egzisztencia vagyok akinek vágyai ugyan vannak, de tudása nincs ahhoz, hogy valóra váltsda őket) A vérző hattyút látva eldobja fegyverét, megbánja hogy gyilkolt és ezzel bizalmat ébreszt maga iránt. A lovagok -Gurnamez személyén keresztül- befogadják maguk közé, meghívják a Grál felmutatási ünnepségére. Azt várják tőle, hogy megszánja a szenvedő királyt és részvéttől vezéreltetve megtudakolja szenvedése okát, ezzel megváltva őt. Parsifal azonban hallgat, döbbenetét és részvétét nem tudja kérdésekké formálni, ezért a lovagok elzavarják maguk közül. Az ifjú megszégyenülten elrohan, később még nagy és dicső kalandok várnak rá, sőt, vissza is tér majd és ő lesz a király. De addig még van két felvonás.
Amfortas atyja, az öreg Titurel is halálán van. Hatalmát már átadta fiának aki -Kundry ölén- elbukott, ő sem tud békében meghalni
(tessék mondani, hány olyan első, esetleg második generációs vállalkozó, vagy még inkább értelmiségi van ebben az országan, akinek a gyereke egy kalap szart nem ér? Akinek a gyereke sportkocsikban, piálásban, drogokban, promiszkuitásban éli ki magát? Vagy egyszerűen csak mást akar csinálni mint a szülei, de azok ezt nem fogadják el? Na ugye!). Életét a Grál varázsereje tartja meg, mert nem tud meghalni az, aki látja a Grált, a Szent Kelyhet (amiben a hagyomány szerint keresztfán szenvedő Krisztus vérét fogták fel, innen a darab húsvéti jellege). A Grál felmutatása a király, Amfortas kötelessége, akinek a szevedését napról napra meghosszabbítja az, hogy látja és érinti a szent kelyhet. Itt ütközik Amfortas és Titurel érdeke. Az idős király még élni akar, tehát nap mint nap látnia kell a Grált. Az utódja, a fiatal király pedig meg akar szabadulni a szenvedéseitől, keresi a halált, tehát nem akarja látni a Grált, nem akarja nap mint nap felmutatni azt, mert ezzel a saját kínlódását hosszabítja meg.
Közben Kundry-t, a királynak szolgáló és a lovagok között nem túl népszerű, különc nőt Klingsor, a gonosz uralkodó ismét megigézi és a nő hiába tiltakozik, kényszeríti rá, hogy elcsábítsa a kalandozó Parsifalt
(tessék mondani, manapság hány olyan nő van, aki akarja vagy nem, szex-rabszolgává válik? Vagy -csak hogy nem legyek ennyire végletes- a "könnyebbik utat" választja? Na ugye!). Klingsor érzi a tudatlan, de jószívű ifjúból felé áradó veszélyt, ezért akar tőle megszabadulni. Kundry akaratát megtöri a varázslat, ismét csábító démonná válik és udvarhölgyei, a szereleméhes Viráglányok élén elindul Parsifal elé. Leigázott akarata azonban nem tört meg teljesen, tudja, hogy ha Parsifalt nem tudja elcsábítani, akkor megszabadul Klingsortól és üdvözül. Viselkedésében csábító, de a jóra vágyás még pislákol benne, ezért Parsifalnak először az anyjáról kell beszélni, aki belehalt a bánatba, amikor fia megszökött tőle. Az ifjú összeroppan anyja halálhírét hallván és ettől kezdve Kundry hiába kacérkodik, nem enged a csábításnak. (khm, khm, tényleg nagyon zárójelben jegyzem meg, hogy ha nekem olyan szép hangom lenne mint Németh Juditnak és Kundry szerepében megcsókolhatnám Molnár Andr... akarom mondani Parsifalt, hát akkor bizony látnának csodát a magyar Wagner rajongók!! De sajnos nekem nincs szép énekhangom, úgyhogy ezt inkább hagyjuk.) Parsifal diadalmaskodik, szűzességével együtt bűntelenségét is megőrzi és így diadalmaskodik a gonoszt megszemélyesítő Klingsor felett, sőt, visszaszerzi a Szent Dárdát is. Elindul vissza, a Grál földje felé, de menet közben eltéved, hosszú évekig bolyong és névtelenül, pontosabban "Fekete lovag" néven nagy hírnevet szerez. Ezzel az időszakkal az opera nem fogalalkozik, akkor találkozunk vele ismét, amikor újra megtalálja a Grál földjét. Eddigre meghal Titurel, akitől a fia megtagadta az életet adó Grál látását. Éppen a temetésére készülnek, amikor Parsifal a csodák forrásához ér.
Eddigre Kundryt is elengedte hatalmából a vereséget szenvedett gonosz Klingsor, a nő a lovagoknál szolgál. A Grál földjére lépő Fekete Lovag Gurnemanz-zal és Kundry-val találkozik először. Az öreg harcos azonnal megismeri mind az ifjút, mind a csodás Dárdát és éles eszével azonnal felméri a helyzetet és királlyá keni a lovagot. Kundry, aki bűneitől megszabadulva megváltásra vár, a csodatévő forrásban megmossa a fáradt lovag lábát és a hajával törli szárazra
(igen, pont úgy, ahogy Mária Magdolna törölte meg Krisztus lábát, de szerintem mindenki ismer olyan khm, khm, mondjuk úgy kikapós nőket, akik jó és alázatos kis feleségek lettek. Na ugye!). Parsifal pont Titurel temetésére ér a lovagokhoz. A soha be nem gyógyuló sebtől szenvedő Amfortas megígérte népének, hogy az öreg király temetésén még egyszer, utóljára felmutatja a Grált. Érzi, erőt kell vennie saját halálvágyán, mert népének erőre van szüksége. Nem kell szenvednie, az utolsó pillanatban belépő Parsifal a Szent Dárdával megérinti és begyógyítja sebét. Ettől kezdve ő, Parsifal a Király akinek köteelssége felmutatni a Grált
(már meg sem kérdezem, hogy ki ismer olyan embert, aki az összeomlás előtti utolsó pillanatban egy jó ötlettel megmentett mondjuk egy céget. Na ugye!)vége, függöny.
szép este volt, köszönöm!
(Wagner hímsovinizmusáról pedig majd egyszer még rittyentek egy blogbejegyzést)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
