Kellemesen szórakoztatóra és pihentetően felületesre sikeredett a Vidám Szinpadon Goldoni Mirandolinaja. Jobbat vártam volna pedig, a szereposztás ugyebár úgy kezdődik, hogy Mirandolinát a Jadviga és a Rokonok csodás Tóth Ildikója játssza, a lovagot Cserhalmi György (aki nálam örök szerelem, és aki nem tud olyat csinálni, hogy nekem ne tetszen) és legnagyobb meglepetésemre Magyar Attila meglehetős hitelességgel alakítja a szánandóan nevetséges őrgrófot. Valami mégis hiányzik az előadásból. Hogy magából a darabból, vagy a rendezésből, azt most nem tudom eldönteni. De az egész túl gejl, túl szórakoztató, túl mulatságos. Hiányzik belőle az az egyetlen csepp keserű, ami igazán ki tudná emelni a nőgyűlölő lovag és a szüfrazsettpalánta fogadósné szerelmének abszurditását. A színészek mindent elkövetnek pedig. Cserhalmi egész teste követi a lovag lelkének alakulását. A II. felvonást konstans merevedéssel játssza végig és a szívem majd megszakad érte, amikor boldogtalanul kimegy a színről. Tóth Ildikó Mirandolinája is tudja, hogy rosszul döntött, csak valahogy mégsem áll össze az egész. Nem csak a katarzis marad el, de egy olyan igazi nagy vígjátéki röhögésben sincs részem, apró kis nevetéseken túl nem jutok. Mire felgyűlne annyi feszültség, hogy kirobbanjon belőlem a röhögés, mindig történik valami, ami lelombozza a jókedvem. Nem bántani akarom egyébként az előadást, csak nem tehetek róla, nálam az ilyesféle helyzetkomikumok nem nagyon jönnek be: Kibuggyan belőlem valami kis kacagás féleség, de valahogy nem az igazi. Bugyuta kis kacarászás az, inkább vihogás, mint nevetés. Felületes, mint a darab, amit láttam ma este.
Wass Albert novelláskötete egy antikváriumban akadt a kezembe, hát gondoltam, kell nékem ez a könyv, még semmit sem olvastam tőle. Nagy hatást nem tett rám, három napja fejeztem be és már nehézséget okoz, hogy felidézzem az olvasottakat. A legelső benyomásom pozitív volt pedig, mert én szeretem az ilyen ízes, régies szavakat használó elbeszélő stílust. A negyedik-ötödik novellánál kezdett valami zavarni, pár oldal után rá is jöttem, hogy mi, de erről majd később. Amennyire lehet, megpróbálok eltekinteni a szerző körül zajló politikai purparlétól. Mondjuk, ő maga az, aki ezt nem nagyon hagyja. A vékonyka kötetnek felénél sem járok, amikor már teljesen világos, hogy Wass Albert szerint a Földön egyetlen tisztességes emberforma lény él, az pediglen az erdélyi magyar paraszt. Mindenki más vagy orosz, vagy német, vagy kommunista, vagy nem paraszt, de az biztos, hogy tisztességes ember nem lehet. Az oroszok ugye csak és kizárólag azért indultak neki a világnak, hogy minden útjukba eső nőt megerőszakoljanak, az őket védeni próbáló férfiakat pedig legyilkolják. Egyébként tisztában vagyok vele, hogy az oroszoknak bőven van a számláján, de Wass Albertnél orosz katona semmi mást nem csinál, mint gyilkol és erőszakoskodik. Egy orosznak nincs és nem is lehet elárvult családja, kibeszéletlen bánata, otthon hagyott szeretője, elárvultan gazosodó földje, erőszakos feljebbvalója. Az orosznak a gyilkolási és erőszakolási kedvén kívül semmije az égvilágon nincs, még szeme színe vagy téveszméje se. De a többi nép sem sokkal jobb. A lengyelek gyávák az élethez, a németek zsugoriak, a magyarországi magyarok pedig árulók. Az amerikaiak nem lennének rossz emberek, dehát ők meg buták és nem tudják, hogy a térképen hol kell keresni Magyarországot. Ha pedig véletlenül mégis magyarok, de nem erdélyiek és nem parasztok, akkor vagy kommunisták, vagy irígyek és végtelen önzőségükben nem értik, sőt, nem is akarják megérteni a világ forgását. Jó szívet, segíteni akarást egyetlen német halásznál tapasztalunk, de az meg olyan buta szegény, hogy még halászni sem tud, a magyar írónak kell neki megmutatni, hogy napnyugtakor nem folyásnak, hanem a lenyugvó Nap felé kell húzni a hálót. Szóval nagy baj, hogy ennyire egysíkúak nála a karakterek és a jellemek, mert így bármilyen történetet ír, mind ugyanarra fejlődik ki; az erdélyi paraszt okos és érzései vannak, hasznára van a világnak, mindenki más pedig ostoba és gonosz és ártó szándékú. A német paraszt azért mert német, a magyar ügyvéd azért mert ügyvéd, az orosznak meg nincs is egyéb jellemzője mint az hogy orosz, az már bőven elég, az minden rosszat megmagyaráz. És hogy mi volt az, ami úgy 25-30 oldal után már nagyon zavart az olvasásban? Az, ami a legelső oldalakon még nagyon tetszett, mégpedig a régies, ízesnek tűnő elbeszélő stílus. Elég hamar világossá vált azonban, hogy a szerző nem anyanyelvi szinten beszéli ezt a stílust, hanem csak használja, pontosabban csak használni próbálja. Egy szereplő gyakran ugyanazon a mondaton belül használja a kezit-kezét, zsebét-zsebiből, kell-köll szavakat. Lehet, hogy ez nem írói, csak szerkesztői hiba, de engem rettenetesen zavar. Az az érzésem támad tőle, hogy egy nagyon is urbánus ember akar népnemzetiül írni. Aztán elég érdekes egynémely párbeszéd is. Az egyik novellában a gazda házában a fronttal együtt jönnek mennek az egyes nációk katonái is. Emberünk annyit mond a magyarul csak a bort és húst ismerő németnek, hogy "vendég számára van, más számára nincs" Ezt a meglehetős emberséges igazságot németünk meg is érti, katonából vendéggé alakul arra a kis időre, amig jóllakik. Nem a szituációval van bajom -az nagyon is emberi- hanem a nyelvi kivitelezéssel. Olyan emberrel, aki három szót beszél a magyarul, nem lehet élőszóban filozofálgatni. Testbeszéddel lehet, szavakkal nem. Szóval ilyen apróságok rontják tovább a kell-köll, kapol-kapsz és hasonlókkal megrendített írói hitelességet. Ez azért még nem a végsó véleményem, kölcsön ígértek egy másik kötetet is, egy regényt. Azt még elolvasom és majd beszámolok róla.
egy hibákkal bőven megtúzdelt, mégis olyan jó puhán ismerős felvételt hallgatok. Pedig már majdnem összeállt a fejemben a Wassról szóló poszt, de hiába minden, a zene percek alatt képes kiseperni a fejem. Pláne ilyen zene :-)) pláne ilyen fejet :-/
Délután elfelejtettem megírni (pontosabban nehéznek gondoltam beledolgozni a posztba, aztán meg már sietnem kellett), hogy délelőtt a cukrászdában WC-re akartam menni. Az ajtó zárva, rajta kis cetli, hogy a helyiséget csak a vendéglátóipari egység vendégei látogathatják, ezért a kulcsot csak a fogyasztást igazoló pénztári blokk bemutatása ellenében adják oda. Nagy engedelmesen kivettem a csészealátét alól a blokkot, odaalázatoskodtam a pénztárhoz és szemem lesütve bejelentettem, hogy hát nékem itten mostan elintézni való ügyeim lennének. A hölgy megnyomott a kassza mellett egy gombot és modta, hogy nyitotta az ajtót, siessek, le ne zárjon. Futólépésben vittem a másfél decinyi kis pisimet az ajtóig. A női és a férfi WC egy előtérből nyílik, a nőknél nem égett a villany. Egy darabig próbálkoztam a kapcsolóval, aztán feladtam, résnyire nyitva hagytam az ajtót, hogy a férfi szektorból némi fényt beengedjek. Az ülőke volt a következő meglepetés; nem is tudom, hány éve volt divatban az átlátszó műanyagba öntött szögesdrót WC-deszka. Nos, a hátsóm ma abban a megtiszteltetésben részesült, hogy kábé tíz centiméterre megközelíthetett egy ilyen -nem túl kifinomult ízlésre valló- alkotást. A köpésnyi kis kézmosó mellett sem szappan, sem törölköző nem volt, de minek is az, úgysem törölném bele a kezem. Arról, hogy a dolgom sikeresen elvégeztem, már nem tartottam szükségesnek tájékoztatni a pénztárost. Ember, basszameg, de tényelg!!! Több mint 700 ft-ot kifizetek egy kávéért és egy pudingba áztatott másnapos fánkért, és ezért a pénzért be kell kéredzkednem a WC-be, pont, mint ahogy kisiskolás koromban ki kellett kéredzkedni az óráról. És mindez nem elég, futólépésben kell az ajtóig mennem, nincs villany, nincs szappan, és még mindezek tetejébe egy vicces WC deszka fölött kell terpesztenem. Van ebben az országban normális vendéglátóhely egyáltalán? Már csak az kéne, hogy egy meredt fütyi alakú törölközőtartót szereljenek fel.
Mindenféle rohangászós ügyeim voltak ma, bank, vásárlás, posta. A takarítós pólóim értek meg a cserére, nem elég, hogy a kiváló minőségű médincsájna kelme a mosástól annyira eldeformálódik, hogy az oldalvarrás a hónaljamból kiindulva a mellem alatt egészen a köldökömig csavarodik, de ezek a pólók magukon hordják a munkám jellegzetességeit is; tele vannak tisztítószer fröccsenésekkel és festékfoltokkal. Szóval muszáj volt beszereznem náhányat, mert már igen lepukkantnak nézek ki. Márpedig én az ilyen boltokban negyed óránál tovább nem nagyon bírom, itt meg ugye válogatni kellett, hogy viszonylag türhető ár-érték arányban költsem a pénzem. Aztán ajánlott levelekért sorbanállás a postán. Ez volt a legszörnyűbb, odakint 20 fok körül, bent legalább 30. Kabátot letenni nem lehet, a nagy tömegben még helyezkedni sem tudtam, hogy legalább ne szuszogjanak a nyakamba. Mire sorra kerültem, már az ájulás környékezett. Gondoltam, megjutalmazom magam egy süteménnyel és egy kapucsínóval és közben erőt gyüjtök a hazútra is. Hát így kerültem a cukrászdai kisasztal mellé egy profiterole és egy csésze társaságában.
Profiterolét életemben először vagy 15 éve, egy hajón ettem. Francesco azon ritka szakácsok egyike (sőt, azon ritka olaszok egyike!!) volt, aki tisztességgel, lelkiismeretesen és nagy hozzáértéssel végezte a munkáját. Arrafelé ez igen nagy ritkaság, nagyon meg kell becsülni. Amikor lejárt a szerződésem, vettem neki egy pirinyó, nyakláncra való kis arany serpenyőt, mert megérdemelte. Olyan konyhát vitt, amilyet én még étteremben sem kóstoltam. Még azt is megtette, hogy ha aznap nem volt vegetáriánusnak való étel, akkor nekem külön kis tepsiben összerottyantott egy húsmentes lasagnát, csak úgy, egy kis bazsalikomos besamell mártással és parmezánnal. Szóval ez a Francesco készített húsvétra profiterolét. A srác sorrentói volt, az ő profiteroléja még csak nem is hasonlított ezekre a pudingba fojtott izékre, amit itthon profiteroleként árulnak. Az ő fánkocskái egészen aprók, alig diónyiak voltak. Sűrű, tényleg elképesztően sűrű, majdnem vaj állagú tejszinhabbal töltötte meg a sütiket és egymásra halmozta, majd mézzel bőven megcsorgatta. Azt mondta, hogy náluk ez a hagyományos húsvéti édesség (és a narancsvirág aromával ízesített, csíráztatott búzából sütött magtorta, de azt most hagyjuk inkább). Szóval ott volt nekem egy nagy tálca kúposra halmozott, mézzel leöntött kis golyóbis, hogy tálaljam fel. Az olaszok, amilyen szutykosak tudnak lenni, annyira adnak a proccosságra, mindent roppant elegánsan, tálcáról, egy tálaló kanál és villa közé fogva kellett nekik felszolgálni. Csipeszeket, fogókat, ilyesmiket nem ismertek, aki ott pincér akart lenni, annak meg kellett tanulni előbb a jobb keze hüvelyk- és mutatóujja közé fogni egy hatalmas villát, amögé, öblükkel összesimítva a mutató- és a középső ujj közé fogni a kanalat. Bal kézben a tál, a jobb kézben tartott kanállal alányúlni krumplinak, salátának, virslinek, bárminek, a villával rászorítani az adott szeletre, a tányér fölé emelni, ráhelyezni, majd úgy mozgatni a hüvelyk-, a mutató- és a középső ujjat, hogy elengedjük az ételt. Közben arra is ügyelni, hogy a széles terpesszel ellensúlyozzuk a hajó ringását, ne csöppentsük le mártással a tiszt úr három éve mosott egyneruháját, továbbá, hogy a bal kézben tartot lapos tálcáról a hullámzó mozgás közben ne guruljanak le a virslik vagy olajbogyók. Nna, a profiteroléval ilyen veszély nem fenyegetett, azt a méz úgy összeragasztotta, hogy láncfűrésszel sem nagyon lehetett volna szeparálni a fánkocskákat. Ha egyet sikerült megfognom és megemelni, akkor jött az egész tálca. Ha végre sikerült egy darabot levésni a halomból, akkor nem tudtam a tányérra tenni, mert az istennek nem akart leesni a kanálról, hiába rázogattam és hiába ösztökéltem a villával. És mint mondottam volt, a kanál is és a villa is a jobb kezemben, a balban a tálca. A végén személyesen a kapitánynak kellett közbeavatkozni; fogta a villáját és lehúzta a kanalamról a ragacsos kis fánkocskát. A többi tiszt urak hálistennek vették a lapot, már legalábbis ha hozzá akartak jutni az édességükhöz, akkor kénytelenek voltak tenni is érte valamit. A rádióstiszt már marokra fogott deszertes villával várt és amint nekem sikerült egy profiterolét kiszabadítani a halomból, ő már nyúlt is utána a saját evőszeközével. Hát ez volt az én első kalandom ezzel a világszerte népszerű édességgel. Majszolás közben kicsit le is lombozódtam. Egyrészt, ehetetlenül édes és tapadós volt az a híg puding, amibe csokiöntet gyanánt belefojtották a fánkomat. Aztán a kristályvanillin ízét sem nagyon szeretem, meg a túl sok cukorét se. Szóval nem lett tőle jobb kedvem. Piszkáltam a tányéromon a sűrű, nyúlós masszát és arra gondoltam, hogy én is ugyanúgy fuldoklok, mint ez a sütemény. Nyilván, én másztam bele a klamóba, mert egyrészt nem hittem el, hogy nyakig ér, másrészt meg nyilván azt gondoltam, hogy ha mégis, akkor majd kimászok. Most meg ott tartok, hogy annak örülök, hogy éjszakánként már nincs halálfélelmem, és hogy több tízezer forintnyi ginseng meg orbáncfű meg komló meg a csuda tudja minek a magamba tömésével sikerült a memóriám úgy feljavítani, hogy pár napra meg tudjak jegyezni néhány tucat tételt. De azt például még mindig nem merem megkockáztatni, hogy egy fejhangon visítozó kolléganő ordibálni kezdjem velem, mert akkor vagy ott helyben megfojtom, vagy ha nem, akkor kezdődik előlről az aludni nem tudás, a magas vérnyomás, a memóriazavarok, az arról álmodás, hogy páros lábbal, szöges bakancsban ugrálok az arcán.
Azért ha tud valaki egy jó cukrászdát, ahol finom, friss, nem egy hete híg pudingban ázó, nem kristályvanilin szagú profiterolét lehet kapni, az szóljon legyen szíves, mert ennék egyet.
Most tudtam meg, hogy PSZR kedd reggelenként műsort vezet a Tiloson. Sőt, blogjuk is van. Már csak az kéne, hogy a Tilost fogni lehessen errefelé. De majd rádiózok neten, hangtárból.
Erre nem tudok mást mondani, mint hogy mindenki menjen és nézze meg a Nyugalom című filmet. Basszus, tényleg, emberek, hát már itt tartunk, hogy komolyan lehet venni egy ilyesmit?? Hogy ilyen butaságokkal képesek megtámadni egy regény film adaptációját csak azért, a film rendezője nekik nem tetszik? Pontosabban mert megnyert egy pályázatot a Nemzeti Színház igazgatói posztjára? Ilyen fogást kell rajta keresni?? Édes jó istenem, hát milyen ostobának kell ahhoz lenni, hogy azt gondolják, találnak is?? Mármint fogást találnak? Erkölcstelen, basszus, egy regény adaptációban mi lehet erkölcstelen? Meg egyáltalán, van-e erkölcstelenebb annál, minthogy egy politikamentes művészi alkotásból politikai ügyet csinálunk?? Amint időm akad rá, megnézem a filmet.
Amikor olvastam, hogy Ladányi Andrea, a modern tánc talán legjobb hazai képviselője játssza Dürenmatt tragikus komédiájának női főszerepét a József Attila színházban, én bizony -másokkal ellentétben- meg sem nagyon lepődtem. Ladányi Andreát láttam már táncolni, bizton állítom, hogy a legkifejezőbb testű táncosunk. A másodperc tört része alatt tud alakot váltani, az előbb még vágytól égő fiatal nő volt, aztán fúriává változik, majd zokogó húscsomóvá. Akinek ilyen képességei vannak, arról simán el tudtam képzelni, hogy prózai darabban is megállja a helyét. Arra már inkább felszaladt a szemöldököm, hogy a férfi főszerepet viszont a színház főrendezője, Méhes László játssza. Hm. Hmhm. Végülis, nem magát rendezi, Zsótér meg csak tudja, mit csinál, hát nézzük meg, mi született ott az Árpád híd pesti lábánál. A darabról semmit nem tudtam, ezelőtt soha nem láttam, készülni sem volt időm. A szinopszis alapján -ha nem Ladányiról lett volna szó- azt gondoltam volna, hogy valami keserédes vígjátékot fogok látni, így azonban inkább nem gondoltam semmire, minek, ahol egy balettáncos prózai főszerepet játszik és egy rendező a partnere -akit egy másik rendező irányít-, szóval ilyen darabról én látatlanban ne gondoljak semmit. És milyen jól tettem! Így attól a pillanattól kezdve, ahogy felment a függöny, odaadhattam magam a játéknak. A díszlet tarka, boltív tán vagy inkább bicebóca láb, nem is tudom, nem is fontos. A nyitókép a legatyásodott falusiakkal (szó szerint le vannak gatyásodva, fehérneműben indítanak) és a vasúti sineket jelképező kötélhágcsóval nagyon tetszik. A hangosítás csapnivaló, a magas hangok torzulnak - de ebből ugye le kell vonni az én operalátogatói elvárásaimat és megszokásaimat, szóval lehet, hogy nem is volt az olyan rossz. A szöveg viszont nem mindig érthető, kár, első perctől kezdve érzem, hogy ezzel veszítek. A zene furcsa, zaklatott, de hát milyen legyen ott, ahol évekkel ezelőtt bezárt a Wágner-művek, ahol nincs munka, ahol a polgármester az ellenzékkel egyeztetve maga jelöli ki az utódját, ahol mindenki hitelben vásárol, a következő segélyig. Ahol a városból évtizedekkel ezelőtt elszármazott, időközben meggazdagodott öreg hölgytől várják, hogy nosztalgiából juttat nekik némi adományt, tesz egy alapítványt vagy valami hasonló. Az öreg hölgy meg is érkezik, hozza is a várva várt felajánlást; fizet egy milliárdot annak, aki megöli azt a férfit, aki annak idején teherbe ejtette, megtagadta és aki miatt elhagyta a várost. Hát ez mondjuk elég erős felütés, de a falu viszonylag hamar magára talál az első meglepetésből és elegánsan leüti a magas labdát. Olyannyira elegánsan, hogy még lelkifurdalásuknak sem kell lenni, amiért teljesítik az öreg hölgy kívánságát. A frissen elkövetett bűnt megbocsáthatóvá, sőt, egyenesen el nem követetté teszi egy régebben elkövetett bűn. Az pedig, hogy melyik volt a súlyosabb, nem is kérdés; az amelyik előbb volt, hisz az váltotta ki a többit. Annak kell hát bűnhődni, aki először vétkezett. Az meg senkit sem érdekel, hogy ezzel semmit nem tesznek jóvá. Számomra is érthetetlen, mivel fogott meg az előadás, de megfogott, működik a dolog. Ladányi Andrea zseniális. Attól a másodperctől kezdve, ahogy a szinpad szélén állva lassan ráfókuszál a reflektor, a néző nem tudja róla levenni a szemét. Nem kellemes a látvány, rideg, frigid, árad belőle a megvetés. Nem csak a megvásárolandó polgármestert, a korrupt rendőrt, a meghasonlott értelmiségit és a hitetlen papot nézi le, de tán még a nézőt is. Vagy nem, egyszerűen csak olyan erős a kisugárzása, hogy még az erkélyre is jut belőle. Mondom, hogy a legkifejezőbb testű táncosunk, csak egyet lép, kézfogásra nyújtja a kezét és pontosan lehet tudni, hogy mit fog mondani az előtte álló embernek. A hangja is száraz, érzelemmentes és lenéző, nem egy kifejezett színészi hang, de ehhez a karakterhez pont ez kell. Egy ilyen nő soha nem engedheti meg magának, hogy a hangja elárulja az érzelmeit - már azon túl persze, hogy aki előtte áll, az egy pondró. Méhes László Rudolfja Alfrédja is nagyon jól ki van találva. A város legnépszerűbb emberének indul, sőt, a nagy reménységnek, ha meg tudja pumpolni a régi szeretőjét, megválasztják polgármesternek (természetesen az ellenzék jóváhagyásával). A színházi főrendező meglepően jó színészi tehetséggel formálja meg a megdöbbent, de később a halálba belenyugvó, sőt, azt maga is vágyó Illt. Elhiszi magáról, hogy jó lesz neki mártírnak lenni, különben is, megérdemli a halált. Hátborzongató, teljesen hiteles folyamat. Zsótér zseniálisan vezeti a szinészeit. Nem csak a főszereplőket, de mindenkit. A város vezetői, értelmiségei, Ill családja magától értetődő természetességgel alakul át individumból a történetet kommentáló görög kórussá - muzical stílusban, természetesen. Vagy a fene tudja, görög szavalókórus zenei kísérettel, hogy hívják azt? A darab szövege is nagyon tetszik, friss fordítás, nem mentes a mai életünkkel kapcsolatos áthallásoktól sem. De z is így van rendjén, a színház egyik legfontosabb dolga, hogy megszűrje és csak a lényegre koncentrálva felmutassa nekünk napjainkat. Nagyon jó az előadás, tetszik nekem ez a furcsa, fordított sztriptíz - egy kisváros lakói előbb félig meztelenül, de a magukra erőltetett arcnélküliségben láthatóak, aztán pedig egyformán ízléstelenül felöltözve, ám lecsupaszítot arcvonásokkal, individumként állnak a néző előtt. Szinte nem is szinészkednek pedig, és mégis.
:-) Szépjóestét! Az van, hogy ha nem alszom, nem dolgozom, sőt, operában sem vagyok, akkor olvasok. Már túl vagyok Wass Albert novelláskötetén, sokktalanító terápiának egy-egy vékonyka Karinthy és Durell. Tegnap este egy nagyon érdekes Öreg hölgy látogatása, ma pedig egy fél koncert és egy teljes Nürnbergi mesterdalnokok. Plusz koncert előtt egy jó kapucsinó egy szelet grillázstortával, Mesterdalnokok előtt pedig egy türhetően jó kávé. Ebédre kifejezetten ízletesre sikerült rakott kelkáposzta és császármorzsa volt. Jah, és reggel átmentünk a rómaira, ott is volt egy kapucsínó és egy elég jó képviselőfánk. Mindez úgy kimerített, hogy már csak az ágyba vágyom :-))) Azért ma (vasárnap) munka előtt még megpróbálom megírni mit gondolok WA-ról és az Öreg hölgy is megér egy posztot, nagyon érdekes előadás volt. Nem biztos, mert most láttam meg, hogy a Bárkában megy A legyek ura, hát ha valamiról nem tudom elképzelni, hogy szinpadra lehet vinni, az Golding regénye. Ha még lesz rá jegy, majd kiderül. Most viszont ágyba velem.
:-) Szépjóestét! Ma végre megjavították a csöpögő csapot a munkahelyemen. Már nem is csöpögött, hanem vékony sugárban folyt. A szerelő valamiért otthagyta az elvízkövesedett szelepeket. Én meg fogtam, leszereltem róluk a gumi tömítést és a rézalkatrészeket beraktam egy pohár kólába. Holnap reggelre a benne lévő citromsav, foszforsav és egyebek szépen feloldják a vízkövet, olyan lesz a két szelep mint újkorában. Mindezt egy cetlin meg is írtam nekik. Kíváncsi leszek a reakciókra - na nem arra, hogy mi történik majd a vízköves szelepekkel az étkezési savfürdőben, hanem arra, hogy az eredményt látva hányan fognak elborzadni attól a löttytől.
Más: próbálok híreket olvasni meg ilyesmi, de döbbenten tapasztalom magamon, hogy mennyire nem érdekel, hogy mi folyik itt. Semmi, tényleg semmi közöm ehhez a helyhez. Lassan már a nyelvet sem értem. Vagy ha szavakat néha mégis, a mondatokat szinte már sohasem. Sajnálom. Nem lett volna szabad ennyire próbára tenni az ország és a benne élő emberek iránti felebaráti szeretetem és tűrőképességem. Ahol minden reggel ennyire fel kell készülnöm, hogy el ne hányjam magam, ha kilépek az utcára, hát ott már nem érdemes erőlködni - még az információgyüjtéssel se.
:-) Szépjóestét! A hétvégém úgy alakult, hogy mindhárom este operában voltam, ráadásul mindhárom nap grandiózus, négy felvonásos darabokat adtak amiket hatkor, A Nürnbergi mesterdalnokokat meg egyenesen ötkor el kell kezdeni ha azt akarják, hogy a tisztelt köznség elérje az utolsó metrót.
Pénteken Tokody Ilona 30 éves szinpadi munkásságát ünnepeltük, a művésznő A végzet hatalmának Leonóráját énekelte - üde, fiatal hangon, gyönyörű volt. Amiért örökké hálás leszek neki, hogy a jubileumi ünnepségére megszerezte Polgár Lászlót Gvárdiánnak. Legkedvesebb basszusomat már több mint két éve nem hallottam élőben énekelni, ebben a szerepben pedig még soha. Hozta a tőle megszokott kiváló szinvonalat, neki nagyon mennek a bölcs, jóságos figurák. Ami külön nagyon boldoggá tett, hogy előadás után tudtam vele találkozni, megköszönhettem azt a sok szép élményt amit tőle kaptam és bónuszként még behajtottam tőle egy autogrammot is; dedikálta nekem azt a Don Giovanni DVD-t amin Leporellót énekel és amit azzal a szándékkal vettem meg, hogy egy későbbi gyűjteményem első darabja legyen. Nem vagyok egy autogram-gyűjtő, de ez most nagyon boldoggá tett. A nap embere mégis Wiedemann Bernadett lett. A hanggyilkos Preziosillát énekelte, gyönyörűen, hibátlanul. És olyan szinpadi jelenléttel, hogy elhúlt bennem a vér. Egy szép és okos markotányosnét alakít aki pillanatok alatt kiismeri az embereket. Ő azonban még ezen is túlmegy, nem hogy ismeri, de bonyolítja is a sorsokat és közben észveszejtően, irígylésreméltóan szexi. Ha én mondom, elhihetitek, a sárga irígység majd megevett. El voltam pedig varázsolva Polgártól, ha melette valaki mást is észrevettem, hát annak zseniálisnak kellett lennie. A végzet hatalma egyébként nagyon szépen és izgalmasan meg van csinálva, nekem legalábbis nagyon tetszik a díszlet és a rendezés is. Nagyon kifejező az a felhasogatott, a széthulló belsőségeit feltáró óraszerkezet amiben a történet játszódik. Látványos is, a forgószinpadra állított díszlet pillanatok alatt változik kastélyból kocsmaudvarrá, kolostorból csatatérré. A rendezés is az én ízlésem szerint való. Sokan szidják, de szerintem nagyon kifejező. Szegény Leonóra egy hideg, szeretettelen családban nevelkedik, ahol ráadásul felnőni sem engedik. Szegény kislány a férjhezmenésbe menekülne, de attól eltiltják, kapaszkodik hát a babáiba. Tele van a darab apró finomságokkal, a háborút éltető kórus előtt gyerekek csontokkal játszanak, és az én kedvenc jelenetem, Alvaró II. felvonásbéli monológja. A csatára váró fiú szerencsétlen sorsát panaszolja: elveszett hazájáról, meggyilkolt szüleiről, elveszett szerelméről énekel és közben egy papírhajót hajtogat. Szép jelenet, tökéletesen kifejezi a fiú elvágyódását. Leonóra halála is tetszik; semmi összeesés meg ilyesmi, a lány egyszerűen csak elmúlik az életből, üdvözült lélekké válik. Első megtekintésre lehet nem jönnek ki ezek a finomságok, de hát az opera nem is az a műfaj, hogy láttam a Végzetet harminc éve Simándyval, ki lehet pipálni.
Szombaton Carmen volt. A tüzes cigánylány történetét meglehetősen langyoskásra sikerült előadáson ismerhettük meg. Mondjuk, ide Bretz Gábor Escamillója miatt mentem, benne nem is csalódtam, sőt!! Gyönyörű hangú, nagyon macsó, mégis vonzó torreádort ismerhettünk meg benne. Nekem Vizin Viktória Carmenje is tetszett. Én Carment meglehetősen közönséges némbernek képzelem, aki ugyan a szexisségével bármit elérhet, de ez a bármi nem több, mint néhány szép ruha és a barátnők irígysége. Kovácsház István Don Joséja is rendben volt, különösen a fináléban tetszett. A zenekar viszont kritikán alul teljesített szombaton, valahogy semmi nem jött össze, ilyen lagymatag torreádor dalt és punnyadt habanérát nem is hittem, hogy lehet játszani. A Carmen rendezése is felemás. Nekem nagyon tetszik, hogy a csempész ötös alatt egy hatalmas játékmaciba pakolják a kábítószert és végre arra is rájöttek, hogy Carmen nem egy nadrágkosztümös, merev emancipunci hanem a fény és a csillogás vonzza, azért csapódik Escamillóhoz. Nekem a folyton jegyzetelő újságíró jelenléte is tetszik, legalábbis bizonyos részeknél. Sajnos túlteng a jelenléte, nem sok értelme van például annak, hogy a csóró, külvárosi munkásnő körül is ott sertepertél. Az logikus, hogy népszerű torreádor leendő szeretőjének minden lépését követik, de amig csak egy dohánygyári munkásnő, addig ugyan kit érdekel? Az is nagyon zavaró, hogy a turistacsoport mindenhol ott lebzsel. Sem a külvárosban, sem a csempésztanyán nincs sok keresnivalójuk, ez csak zsúfolttá teszi a szinpadképet, csak egy felesleges ciráda a rendezésben. Ugyanakkor viszont furcsa, hogy egy ennyire túldíszitett előadásban a csemésztanya ugyanbban a díszletben van. Kissé hülyén néz ki a boltíves árkádok alá rakott tűz, aminél a csempészek melegednek. Egy ilyen szájbarágós, mindent megmagyarázós rendezésbe nagyon nem illik bele, hogy most a nézőnek magától kell kitalálni, hogy az árkád az nem árkád, hanem sziklahasadék, a lépcső pedig nem lépcső, hanem hegyoldal. Vagy valami hasonló. Ezen még csak ront az állandó díszletelemként hol ide, hol oda tolt függönyös emelvény, amiről hol azt kell képzelnünk hogy garnizon, hogy a csempészekhez csapódott lányok sátra, hol Carmen szobája. Mindezzel nem lenne semmi gond, ha más részletek nem lennének annyira szájbarágósak.
Ma pedig a Nürnbergi mesterdalnokokat hallgattam. Eredetileg nem akartam menni, mert jövő szombatra bérletben van, de az egyik cimborám a homlokához szorított egy üveg langyos szovjet pezsgőt és megfenyegetett, hogy ha nem megyek, mind megissza. Mivel senkinek a halálát nem kívánom, hát összekaptam magam, korán bementem dolgozni és ötre oda is értem az Operaházba. Ilyen jó döntést régen hoztam, csodálatos este volt. Remek szereposztás, Hans Sachsot a "szokásos" vendégművész, Friedemann Kunder énekelte; ha nem is kimagaslóan vagy tökéletesen, de stabilan és elfogadhatóan. Egy ilyen hanggyilkos szerepnél egyébként ennél többet aligha lehet elvárni. Molnár András új beállóként valami húsz év után most először énekelte Waltert. Nagyon jó döntés volt, tudott a szerepbe új színeket vinni - már legalábbis azokhoz az árnyalatokhoz képest, amiket eddig Kovácsházi István tolmácsolásában megismertem. Molnár Waltere indulatosabb, forróbb fejű, míg Kovácsházi inkább a költőt hozza ki a szerepből. Nem mondom, hogy kettejükből kéne csinálni egyet, mert az nagyon unalmas lenne. Ez így pont jó, ősszel egy ábrándosabb, tavasz felé pedig egy "lovagosabb" Walterünk van. Bretz Gábor ma is énekelt, ő volt Fritz Kohner. A tegnapi öntelt szépfiú után ma egy önelégült szertartásmester, ráadásul az egyik francia, a másik német világ. Nem csak a nyelv különböző, a világ is, szóval le a kalappal. Szép hangja van ennek a fiúnak, tessenek megjegyezni a nevét, viszi a hírünk a világban. A nap beugrása kedves basszistámé, Szvétek Lászlóé. Nagyon örültem a cserének, Szvétek igen szépen énekli a jószándékú, de kissé együgyű Pogner mestert. Derecskei Zsolt beteg lehetett ma, de amit nem bírt hanggal, azt pótolta színészi játékkal; Dávidja nem volt ugyan kimagasló, ám annál szórakoztatóbb. A női főszerepet éneklő González Mónika a kedvenceim közé tartozik, ma sem csalódtam benne, mint ahogy Gémes Katalin Magdalénájában sem, tetszettek nagyon mindketten. A nap hőse azonban egy -általam- eddig nem kedvelt figura, Sárkány Kázmér Beckmessere lett. Az eddig előadásokban nekem az maradt meg, hogy Beckmesser fejhangon énekel, így karikírozza a botcsinálta, szépelgő, a rímfaragást kínrímfaragássá silányító iparosokat. Ehhez képest ma Sárkány Kázmér valami -számomra legalábbis- teljesen új hangot ütött meg; mély, búgó, bugyigumiolvasztónak szánt hangon énekelte a szerenádot és a versenydalt is. Majd becsurgattam, annyira erőlködtem, hogy el ne nevessem magam. Tényleg nagyon vicces volt, egy igazi bájgúnár, aki ellenállhatatlannak hiszi magát. Gratula a művész úrnak és köszönet, amiért egy figura általam eddig ismeretlen oldalát mutatta meg. Ez is azt jelzi, hogy akárhányszor meg lehet nézni egy operát, mindig érhet valami meglepetés. Ma a zenekar is kiválóan teljesített, a tegnapi kiábrándítóan punnyadt, fakó spanyol ég után ma csillagfényes, szenvedélyes német éjszakát varázsoltak körénk - hála Kovács János kiváló karmesteri teljesítményének.
Szóval jó kis hétvégém volt.
A nap videójának egy Carmen részletet válaszottam. Egyrészt, hogy hallhassak egy darabkányi jó Carmen zenét is, másrész, hogy dühönghessek kicsit azon, hogy milyen pofátlanul megrövidítik a darabokat Pesten. Jó, tudom, sem Bizet, sem Verdi, sem Wagner idejében nem volt még utolsó villamos, így a zeneszerzők nem is gondolhattak arra, hogy legkésőbb 11-ig be kell fejezni egy előadást. De akkor is, a fenébe, ha egyszer úgyis hatkor kezdik, akkor most számít az a két perc, amit egy Don José - Escamilló késpárbaj meghúzásával nyernek? Vagy mint a Tannhausert ahogy meggyalázták? Ott is, a II. felvonásban van egy szerelmi kettős, ami közben bejön Wolfram, aki annyira szerelmes Erzsébetbe, hogy még lemondani is képes róla, csak hogy boldognak tudja a lányt. Belép, látja az egymásba gabalyodott szerelmespárt lemondóan sóhajt egyet és kimegy. Ezt az egy mondatot (és nyilván a duett egy részét is) simán kivágták a darabból, legalábbis januárban igen nagyon hiányoltam. Most meg itt van a Carmen, ha nem ismerném ezt a videót, csak sejthetném, hogy ez a mi késpárbaj jelenetünk olyan kurtán-furcsán ér véget. Hát naná, itthon ez az egész alig három mondat. Most ezekkel a pár perces kis húzásokkal az előadást nem rövidítik meg jelentősen, a darab dramaturgiáját és zenei egységét viszont tönkreteszik. Hagyni kéne a darabokat békén és a mocskos, tintafoltos cenzor-ujjakat távol tartani a partitúráktól. Tehát Carmen, Jonas Kaufmann és Ildebrando D'Arcangelo, 2006. Covent Garden
Hát, ekkora baklövést régen követtem el, hogy a maradék kis szalontüdőm mellé rizst készítsek köretnek! Zsemlegombócra nem lenne idő (annak ugye pihenni kéne) tésztát valamiért nem akartam, hát gondoltam, majd rizzsel. Nagyon, nagyon rossz, a sűrű citromos mártás pikánsságát teljesen legyilkolta a rizz semleges íze. Ráadásul ronda is lett, egy sápatag mosléknak néz ki a tányéron. Már mindegy, majd estére vígasztalásképpen az egyik szünetben eszek egy napraforgós perecet és iszok mellé egy pohár bort. Vagy nem. Mennem kell dolgozni, hogy én hogy útálom!! Nem is a munkát, hanem azt, hogy ilyenkor még bent szöszöl a főnök, a mikrókban főzi a kutyakaját, a cipője talpából a frissen felporszívózott szőnyegekre potyogtatja a sarat, a frissen letörölt konyhapultra locsolja a tejet meg a narancslét. És még jó, ha csak a pultra, az is előfordul, hogy az evőeszközös vagy a konyharuhás fiókba borít bele egy fél doboz tejet. De olyan is volt már, hogy egy kirántott konyharuha csücskét pöccintette bele a pulton felejtett fél tányér levesbe, a szmötyi így szivárgott be a kéttucatnyi konyharuha közé. Tényleg nem értem, hogy miért nem rak le egy tábori ágyat a raktárban, sokkal jobban járna, rengeteg időt spórolhatna meg magának.
Más: az éjjel annyira hideg volt, hogy elfagytak a hóvirágok. Mondom: EL-FAGY-TAK-A-HÓ-VI-RÁ-GOK!!! Fonnyadtan, kókadtan hevernek a földön, ilyet én még soha nem láttam. A téltemető sárga szirmai is összepöndörödtek, megbarnultak; ez is a fagyhalál jele. Azt hiszem, előveszem az irhakesztyűm.
Az előző poszthoz érkezett egy komment: "A kérdés, hogy ilyen felvezető után tudod-e tárgyilagosan olvasni W.A-et. Mármint a véleményed kialakításában mennyit számít majd, hogy Kinga úgy lehúzta, meg általában bizonyos körökben kígyót békát mondanak rá?"
Fogalmam sincs, mennyire vagyok képes elfogulatlan lenni. Próbálok, tényleg nagyon próbálok, de egyre gyakrabban nem sikerül. Ma is. Operaház, Carmen szünete, II. emeleti folyosó. Két férfi bocskaiban, gomblyukba fűzött nemzeti színű szalaggal (had ne mondjam, kokárdával) szellőzködik a szünetben. Nem tehetek róla, összeszorult a gyomrom. Pedig hát ..... Pedig hát varrónő vagyok, valamikor a divat is érdekelt és igazán őszinte véleményem az, hogy a bocskai az egyik legszebb ünnepi férfiviselet és ráadásul az úriszabászat -mint szakma- csúcsa. Egy bálban vagy egy vőlegényen is szívesebben látok ilyesmit, mint azokat a mostanában divatos gagyi, műselyem spanyol öveket vagy selyemgallérral szmokinggá turbózott zakókat. Bálozáshoz, színházhoz, mindenféle reprezentációs eseményhez is kiválóan megfelel, gyakorlatilag minden olyan nagykorú férfi, aki ilyen helyekre jár, tarthatna a szekrényében egy jó minőségű bocskait. Tényleg így gondolom, egy jól szabott, szépen megvarrt bocskai szerintem sokkal elegánsabb mint egy szmoking vagy egy frakk, de legalábbis azokkal egy kategóriába esik. Illetve hát, kéne, hogy essen. Nem normális dolog az, hogy én az operában zavarba jövök és lesütöm a szemem, ha egy bocskait viselő férfi sétál el előttem. És még jó, ha csak zavarba jövök és nem kezdek el félni. Nagyon nehéz, szinte lehetetlen manapság tárgyilagosnak és elfogulatlannak lenni. Persze próbálok, tényleg próbálok, de nem biztos, hogy mindig sikerül. És ez nem az én hibám. Igaz, nem is a bocskaié.
sötétzöld melltartó. Nem keki, nem benettonzöld, nem olajzöld, nem világoszöld, hanem sötétzöld, valahol a friss májusi fű és a sűrű erdők kidőlt fatörzsein növő moha színe között. RGB kód olyasmi, mint a #006400 vagy a #228B22. 80D méretben, szivacs nélkül. Vagy szivaccsal, de legyen kioperálható. Mármint a szivacsbetét legyen kioperálható. Sőt amilyen reményvesztett vagyok, már azt sem bánom, ha használt. Vagy éppen kicsit nagyobb vagy kisebb - majd beveszek belőle vagy belefogyok, valahogy megoldom. Fizetés készpénzben az átvételkor, illetve postai utánvéttel. Előre is köszönöm!
Más: Kinga addig piszkált, hogy ma elkocogtam a legközelebbi antikváriumba és beszereztem Wass Albert legolcsóbban (800 ft) kapható kötetét, a Valaki tévedett címűt. igaziból tényleg kíváncsi vagyok rá, hogy milyen író -vagy nem író-, egyébként is, tényleg ideje lesz már megismerkedni vele. Aztán persze egy antikvárium nem az a hely, ahonnan én egyetlen darab vékonyka könyvvel ki tudnék jönni, így aztán a hónom alá vándorolt még Szabó Magda A danaida-ja, Durell Állatkert a kastély körül-je, Karinthy Tanár úr kérem-je és Esterházy Javított kiadás-a. És végül, de nem utolsósorban, sőt, elsőlegfőképpen, tararraraaaammMMMMMmmm!!! TarrRRaaaAAArrRRRaAAARRaaaMMmmMMMMM!!! Mario Vargas Llosa Pantelon és a hölgyvendégek-je :-))) Borús, depressziós tél végi napokra. TarrraRRaaAArrrAAAAMMMMM!!!! Emlékszik még valaki a filmre?
ez itt a kérdés. Asszem, not to vote lesz belőle - jelenleg még legalábbis úgy érzem, hogy ostoba és felesleges kérdésekre nem is érdemes válaszolni.
Egyébként most töltöttem ki az elektronikus jelentkezésemet a színházrendező szakra. Hogy minek, azt nem tudom megmondani, hisz kizárt dolog, hogy 5 éven keresztül minden félévben 307.000 ft tandíjat ki tudnék -vagy pláne ki akarnék- pengetni. Az viszont nagyon érdekel, hogy milyen lesz a felvételi. Azt külön élveztem, hogy olyan tárgyak jegyeit kellett beírnom mint orosz nyelv és tervezés :-)) Gondoltam rá, hogy a könyvvitelt vagy a politikai gazdaságtant választom, azokból jeles voltam :-)) hejj, affeneennémeg, de tarajos hullámok dobálják a sorsom nyamvadt kis ladikját ennek a nyomorult életnek a viharos tengerén rajta! Vagy benne. Mindegy, hánykolódik rettenetesen, kezdek tengeribeteg lenni. És még ráadásul a technikus oklevelemet meg a három vagy négy OKJ-s szakképzésemet beírni sem engedte, mivel nem jár értük plusz pont. hehe. Egyébként tényleg jókat röhögtem, tök komolyan, a felvi.hu-n még nyilván van tartva olyan tantárgy mint politikai gazdaságtan meg üzemgazdaságtan, hehe, édes istenem, jó 20 éve nem tanítanak ilyesmit. Arról nem beszélve, hogy a rigó utcát valami egész más néven találtam meg, mint "régi Állami Nyelvvizsga Bizottság". Tényleg szórakoztató volt. Hát még a SZFE felvételi bizottsága milyen jól fog szórakozni rajtam, ha a kezükbe kerül a kérelmem :-DD
Ez hihetetlen ami ma este történt, még mindig nem tértem magamhoz. A vér ezerrel száguldozik az ereimben, csoda, hogy fel nem robbanok. Vagy még inkább fel nem robbantok valamit vagy valakit.
Este operában voltam, a Turandot ment, bérletben, a III. emeleten székelek ilyenkor. Nem voltam túlságosan elragadtatva az előadástól, de ez most már mindegy is, akkor sem lenne jobb kedvem, ha a világ legszebb Turandotját hallom ma este. A III. felvonás elején járunk. A szinpadot halvány, kékes fény önti el, a zombinak öltöztetett kórus szanaszét hever a szinpadon és halkan, panaszosan nyöszörgi, hogy Pekingben senki sem alszik ma éjjel, a halál kapuról kapura jár, stb. A tenor már gyűjti a levegőt a Nessun dormához, amikor a szomszéd széken ülő vén ku idős hölgy a fülembe súgja (szó szerint!!): - Biztos idehozták a korlátokat a parlament elől.- Nézek rá, mint a bornyú, nem is értem, mit akar. A szinpad felé int. A Turandot díszletét egy érdekes, térelválasztóként és lépcsőkorlátként is működő rácsozat adja, a III. felvonás záró szinpadképe így néz ki:
Hogy erről a lépcsőkorlátról hogy jutott a Parlament meg az azt körülvevő kordon a vén szipir kedves idős hölgy eszébe, nem tudom. Gondolom, egy bizonyos kor után már mindenkinek az elméje elmórickásodik. (Remélem én időben meghalok, még mielőtt oda süllyednék.) Se köpni, se nyelni, se bármit felelni nem tudtam - szerencsére. Mert erre csak háromféleképpen lehet reagálni: 1. elröhögöm magam - a tenor éppen rázendített a slágeráriára, ez ugye nem lett volna szerencsés. 2. elküldöm a kedves idős hölgyet a kedves idős édesanyjába - lásd mint fent. 3. kidobom a vén riba kedves idős hölgyet a székéből - a III-on voltunk, pont annyit kapnék érte, mint egy rendes emberért. Ráadásul azt is agyonütheti akire ráesik, ő meg ugye nem biztos, hogy ezt érdemelné.
Hát így történt, hogy elöntötte az agyamat az agyhúgykő, a vérem 200 decibellel kezdett dobolni a fülemben, dunsztom sincs, hogy sikerült-e kiénekelni az ária végén, hogy "vihincseeróóóóóóóó".
Még mindig nem tudok mit mondani, már persze azon kívül, hogy a legszívesebben most azonnal csomagolnék és mennék innen a picsába. Nem lehet egy ilyen nyomorult, elvakult, szutykos, egybites agyú országban élni. Illetve lehet, de én nem akarok. Nem akarok én is Móricka lenni, márpedig itt előbb vagy utóbb azzá válok, ha ennyi hülye emberrel vagyok körülvéve!! Basszus, emberek, ez tényleg nem igaz, valaki ilyesmivel jön nekem az Operaházban, amikor a kórus éppen csak zümmög, zenekar az este legszebb pianóit játssza és mindenki lélegzetvisszafojtva várja, hogy az énekes belekezdjen a világ operairodalmának tán legtöbet énekelt és legtöbbször visszatapsolt tenor áriájába, a Nessun dormába!!
Nagyon szépen kérek mindenkit, de őszintén, térden állva könyörgök; hagyjuk egymást békén! Legalább színházban és temetőben ne politizáljunk!! Kérem!! Könyörgök!!
Bezonyám, a hetek óta tartó próbafolyamat meghozta az eredményét; ma reggel meghallgathattam az első, teljes hangerővel előadott erdei koncertet :-)) Szép volt nagyon, szebb, mint a világ leghíresebb zenekarainak és énekeseinek a koncertje valaha is lehet.
Van viszont egy meglehetősen kellemetlen kérdésem: két tányér rakott krumplival a hasamban vajh képes leszek-e elindulni dolgozni? Ha nem is most rögtön, de mondjuk úgy egy óráig....
Furcsa egy előadás ez a mi 'új', alig pár éves Rigolettónk. Adnak a pompakedvelő közönségnek, Mantua kéjenc hercege palotájának falain óriási, három dimenziós festmények. Egyik-másik izmosabb fenék és rubensi cickó még ki is lóg a keretből. Az urak és hölgyek csodás, gazdagon díszített kosztümökben, tollas kalpagokban mulatnak. A bál fénypontján az inasok óriási tortát hoznak be, amiből -mint valami legénybúcsúban- félmeztelen táncosnő ugrik ki, rögtön bele is ül a herceg ölébe. Az inasok a tortát azonnal leakpják az asztalról. Sietniük kell, talán fél perc ha van a kis közjátékra, mert máris betör az ünnepségre Monterone gróf, maga után húzva hálóinges, frissen (gondolom, még a buli kezdete előtt, de lehet, hogy tegnap) meggyalázott leánykáját. Számon kéri uralkodóján a megrontást, hisz mindenki tudja, Mantua hercege válogatás nélkül falja a nőket. Most is éppen egy csinos grófnét fűz, a férj dúl-fúl, de tehetetlen, az udvaroncok folyton útját állják, nem tudja tűzről pattant, vörös hajú asszonykáját kiszedni a herceg karmai közül. Illetve hát, kár erőlködnie, mondom, a tortában behoznak egy nőt, az menekíti meg a kissé megszédült grófné veszélybe került erkölcseit. Szegény hoppon maradt szépség majdnem elsírja magát amikor látja, hogy egy professzionális élvezi ki azt a merevedést, amit ő okozott. Illetve élvezné ki, de ugye közben beront a már fentebb említett ősz, 90 évesre maszíkrozott Monterone, magával cibálva leányát, akiről még a herceg spermájától foltos hálóinget sem vették le, sőt, még egy köpenyt sem adtak rá, vitték egyenest a palotába azon félmeztelen, had borzadozzon mindenki, hogy mit művelt az a bitang Mantuai herceg. Nyomában egy szakasz katona, körbeállják. Megszomorított apánk pisztolyt ránt, a katonák kardot. Monterone eldörgi átkát, közben egyfolytában hadonászik a pisztollyal, a szakasznyi katona meg egyfolytában markolássza a kardját. Végül a gróf lő, valaki a bal sarokban összeesik - leglaábbis úgy hallottam. Újra emeli a pisztolyt, végre a katonák elengedik a kadmarkolatjukat, rárontanak és lefogják. Hihetetlen, komolyan, az egészet végigröhögtem. Aztán jött Rigolettó gyönyörű monológja, majd egy kettős Sparafucilével, a bérgyilkossal. Hogy ezalatt mi történt, sajnos nem tudom, mert mindez a szinpad legjobbszélsőbb sarkában játszódott, nekem meg pechemre egy jobb oldali páholy mélyére szólt a jegyem, az égvilágon semmit nem láttam. Akár a művészbejáróban is énekelhették volna a duettet. Minden, ami dramaturgiailag fontos, ami a szereplők jellemét lenne hivatott megmutatni, az a jobb sarokban történik, így ezt csak azok ismerhetik, akik véletlenül éppen a nézőtér bal oldalára kaptak jegyet. Megismerjük persze Gildát, az özvegy Rigoletto lányát és szomorú történetüket. Később jön a diáknak öltözött Mantuai herceg is, már hetek óta szemezgetnek Gildával, úgy gondolta, ideje lépnie. Aztán jönnek a bosszúszomjas nemesek is, lóvá teszik a gyűlölt Rigolettót és elrabolják Gildát, akiről azt hiszik, hogy a bohóc szeretője. Első felvonás vége.
A második felvonás újra próbára tette az önuralmam. A herceg a palotájában unatkozik és azon bosszankodik, hogy Gildáját nem találta - valószínűleg elrabolták, még mielőtt a magáévá tehette volna. Elénekli persze a híres La donna e mobile-t - mégmeg hogy, jáhhááájjj, erről majd később. Az urak jőnek, sutyorognak, majd hozzák a lepedőbe csavart Gildát is. A tüneményes, ötven kilós énekesnőt felteszik az asztalra, két legény megfogja a lepedő sarkát, megfeszíti, másik kettő pedig a bokájánál és a vállánál fogva végiggörgeti Gildát az asztalon úgy, hogy a testéről letekeredő lepedővel egyúttal meg is terítik azt. Nem tehetek róla, itt megint elröhögtem magam. Értem én, bazmeg, hogy a cinikus udvaroncok kvázi feltálalják kéjenc hercegüknek a friss pipihúst, de basszátok meg, hát miért kell a nézőt hülyének nézni??? Gondoljátok, hogy magunktól nem jövünk rá, hogy mi folyik éppen?? Hát mégis, hol vagyunk, az operában, vagy valami csőd szélén álló étteremben, ahol úgy próbálják növelni a forgalmat, hogy az ilyesmi iránt érdeklődők meztelen táncosnők köldökéből nyalhatják ki a rántott gomba mellé járó majonézt? Olcsó poén, igen tisztelt rendező úr, még annál is olcsóbb, simán csak közönséges! A kissé hamiskásan éneklő, bár meglehetősen jó kötésű hercegünk becsületére legyen mondva, hogy karjába kapta szíve aznapi választottját és már vitte is. Ahogy eltűntek, jött Rigolettó. Tudta, hogy a lányának itt kell lennie valahol, de az udvaroncok útját állták, csak akkor kapta vissza a gyermeket, amikor azon Mantua hercege már kedvét töltötte. Az összeroppant kislánnyal apja nem túl barátságosan bánik, behúzódott egy sarokba és zárkózottan karba tett kézzel (Rigolettóra egyébként is nagyon jellemző volt a szorosan összefont kar, a magába zárkózás, a külvilág elutasításának mozdulata) hallgatja végig imádott kislánya zokogását. Bosszút esküszik, Gilda hiába könyörög, hogy ő még a történtek ellenére is szereti a herceget, bocsásson meg neki. Közben hozzák ám az elfogott Monterone grófot is. A szöveg szerint tömlöcbe viszik, a rendezés szerint bekötött szemmel, hálóingben (hehe, úgy látszik a hálóing a rendezőnk fétise) viszik kivégezni. A szemét gondolom, csak a látványosság okán kötötték be már a szalonban, sokkal mutatósabb az úgy, hogy két marcona katona kétoldalról karonfogva vezeti a vérpadra.
A III. felvonás is tartogatott meglepetést - ha nem is röhögni, de bosszankodni valót. A díszlet állandó eleme egy díszes belső függöny volt. Hogy minek, arra nem sikerült rájönnöm. Színházban az ilyesmivel ugyebár a "színház a színházban" hatást szokták érzékeltetni, itt ugye ilyesmiről szó sem volt. Hacsak az nem, hogy Rigolettó mindig ez előtt a leengedett, igen díszes belső függöny előtt énekelte a monológjait, de erről nem tudok biztosat mondani, mert mint említettem, nem láttam be a sarokba, dunsztom sincs, hogy ott mi történt. De mindegy is, van ugye ez a jelen információim szerint teljesen értelmetlen belső függöny, gazdagon redőzött felső drapériával. Sparafucile, a bérgyilkos kocsmája udvarában vagyunk, hátul egy híd féle átjáró. Ezen a hídon van Rigolettó és a már fiúruhába öltözött Gilda (na, róla legalább leszedték a spermafoltos hálóinget, még szerencse, hogy Verdi ezt előírta). Legalábbis gondolom, hogy ők lehetnek, mert látni csak térdtől lefelé látom őket, lévén, hogy feljebb takar a drapéria. És én csak a II. emeleten voltam, van még egy III. is, elképzelem, hogy onnan még a bokájukat sem látták. Mondjuk, ez nem is szükséges, aki ismeri a történetet az úgyis tudja, hogy kiknek a hangját hallja, aki meg nem, hát az vegyen jegyet a földszintre. Lent az udvarban zajlik az élet, Mantua grófja éppen most sétált be a csapdába. Maddaléna, a bérgyilkos csinos húgának a szoknyája után szaladt. A lánynál hamar célt ér, duettjük után Maddaléna széttárt combokkal felfekszik a kocsmaasztalra, Mantua grófja pedig eléáll és ráfekszik. Rendező úr gondolom, még életében nem szeretkezett asztalon, ezért itt most megsúgom; ilyen esetben a tenornak nem kell ráfeküdni a szopránra, elég, ha beáll a széttárt combok közé és marokra fogja a lány csípőjét - ha már realistán próbálunk rendezni, hát akkor csináljuk realistán. Mindegy, szegény Gilda a végén persze bekopogtat a gyilkosok házába, le is szúrják, be is zsákolják. Sőt, még a haját takaró kalapját is leveszik, gondolom, nem férne a zsákba. A kalap alól leomló szőke hajzuhatag Sparafucile és Maddaléna részéről is reakció nélkül marad. Nyilván nincs idejük meglepődni azon, hogy a leszúrt férfiról kiderült, hogy nő. Verdi ilyesmire nem adott időt, pár akkord után már jön is Rigolettó, át kell neki adni a bezsákolt hullát. Csak ha már nincs idő meglepődni, akkor mi a fenének kell levenni róla a kalapot? A néző úgyis tudja, hogy Gildát szúrták meg, ha pedig mégsem (mondom, csak a lábuk látszik) akkor majd rájön akkor, amikor Rigolettó is. A vége azért szép, Rigolettó nem ölelgeti haldokló leánykáját, hanem most is magába zárkózva, karját szorosan összefonva hallgatja végig Gilda halálát. Ami akár még jó is lehetne, ha tudnám, hogy címszereplőnk miket csinált ott a jobb sarokban, amiből kitalálhatnám, hogy milyen ember is ő amikor magában van és nem játssza a bohócot. De ezt majd következő alkalommal, akkor lesz annyi eszem, hogy a nézőtér bal oldalára vegyek jegyet.
Az énekesek szerencsére jók voltak, miattuk érdemes volt állva (mondom, egy páholy mélyére szólt a jegyem, állva lehet látni a szinpad felét) végighallgatni ezt az előadást. A címszerepet éneklő Massányi Viktor szép hanggal festette elénk a nyomorultsága és megvetettsége miatt gyűlölködő, mégis szeretetéhes udvari bolondot. Kertesi Ingrid Gildája édes, naív és törékeny. Amikor az álruhás diákja elment tőle -és annak ottfelejtett szemüvegéhez énekelte csodálatos áriáját- igazi, frissen szerelembe esett 16 éves módjára szinte röpködött a szinpad felett. Szép volt nagyon. Mester Viktória Maddalénája igen érzékire sikerült, gyönyörű hangjával nagyon jól hozta a frissen beszerzett szeretője életéért alkudozó nőstényt. Berczelly István Monterona grófja hatalmas és felháborodott, a művész úrnak nagyon testhez álló ez a szerep. Hogy a maga valójában hetvenpár éves basszistát, aki egy tizenéves lány apját alakítja miért kell ősz parókával és álszakállal kilencven évesnek feltüntetni, nem tudom. Berczelly nem néz ki többnek hatvannál, remekül tartja magát hangilag és fizikailag is, kis sminkkel és ezzel-azzal simán eladhatná magát élete delén lévő, negyven és ötven közötti férfinak - ami valljuk be, jobban passzol a tinédzser apjának figurájához, mint a reumásan csoszogó, hajlott hátú nagypapa. De mindegy, ezen még nem akadnék fel, szépen énekelt és kész. Mantua hercegét Fekete Attila énekelte meglehetősen éles hangon, gyakran hamisan, viszont nagyon szép sikerrel. A La donna e mobile úgy látszik, még akkor is viharos tapsot érdemel, ha közben kétszer is mellécsúszik a tenor. Kár, máskor hallottam már nagyon szépen énekelni, de ebben a szerepben egyáltalán nem tetszik. Csinos fiú pedig, de valahogy hiányzik a hangjából a ragadozó szexizmus és a cukros hajlékonyság - ráadásul többször is mellécsúszott, szóval az még nem is ízlés kérdése, hogy tegnap nem volt túl jó passzban.
Rigoletto áriáját a II. felvonásból Leo Nucci énekli. Rigolettó visszamegy a palotába, hogy az elrabolt Gildát megkeresse. Eleinte játssza a szerepét, gonoszkodik, szimatol. Közben egy komorna kéri a herceget, hogy látogassa meg a feleségét, de a nemesurak elhajtják. Rigolettó ekkor összeomlik, bevallja, hogy az elrabolt lány a gyereke. Az urak kissé megdöbbennek, azt hitték, hogy a szeretője. Az udvari bolond kétségbeesve könyörög, de hiába, a dolog már eldőlt, Gildát megerőszakolta a herceg.
A vénséges vén, már több mint 15 éves szánhúzó kutya kinyúlva feküdt a szépen ápolt gyepen. Kutyának is nagyon öreg volt már, nagytestű északi fajtának meg aztán pláne. Nagy adag multivitaminok, zöldkagylókivonat, glűkozamin, gyulladáscsökkentők tartják életben. A gerince meszes, a medencéje csontritkulásos, már négy éve süket, meglátszik rajta a kor nagyon. Felállni alig bír, néha nem is sikerül, olyankor a mellső lábain támaszkodva vonszolja a farát. Az idegek gyulladása miatt a hátsó fertálya érzéketlen, a székletét és vizeletét nem hogy tartani nem tudja, de észre sem veszi, amikor kicsorog belőle. Most alszik, álmában mozog a bajsza, meg-megrádnul a lába. Biztos egy végtelen, fehéren szikrázó hómezőről álmodik. Látni soha nem látott még egyet sem, de a sok évszázados tenyésztés alatt kifinomodott idegrendszerével érzi, hogy valahol lennie kell valami ilyesminek. Tán vágyik is oda, de az is lehet, hogy nem. Tulajdonképpen jó neki itt ebben a kertben, mindene megvan, a szibériai végtelen hómezők meg hogy is hiányozhatnának neki, amikor soha nem látta még azokat, hát nem? Az is lehet persze, hogy nem álmodik semmit, csak amúgy vén kutya módjára alszik a gyenge téli napsütésben.
A gazdija kinéz az ablakon, felpattan, kirohan. - Jajj kis buta, hát miért a szőnyeg mellé fekszel, felfázol, gyere, gyere, idehozom neked hogy ráfekhess, fel ne fázz nekem, kis butus. - És alányúl, emeli, húzza a szőnyeg felé, hengeríti. A kutya felsír, a hátára hengeredik, aztán vissza a hasára. Próbál felállni, nem sikerül, visszaesik. A gazdája alányúl, ketten végre felemelik az érzéketlen, félig béna hátsót. Áll a vén kutya, szeme behunyva, a bal hátsó lába remeg, a jobb meg-megbicsaklik. A gazdája meg húzkodja alá a szőnyeget. Mellégyűri, emeli azegyik mellső lábát, alátolja a szőnyeget, aztán a másikat, aztán a hátsókat is, egyenként. Áll a kutya a szőnyegen, farka behúzva, a bal hátsó lába egyre jobban remeg, a szeme még mindig behunyva. A gazdája megsimogatja, meglapogatja az oldalát, elégedett. - Jól van kis buta, most már lefekhetsz, mennyivel jobb lesz itt a szőnyegen, fel ne fázz nekem, bocikám.
Hurrá, hurrá, hipp hipp hurrá!! Ha minden igaz, lesz nékem jegyem a 16-i Carmenre. Nem azért fontos, mert feltétlenül Carmenezni akarok, hanem azért, mert a szép hangú Sólyom-Nagy tanítvány, Bretz Gábor most állt be Escamillonak és én rettenetesen szeretném őt hallani. Arról nem beszélve, hogy az új rendezést még nem is láttam, szóval legalább azt is bepótolom.
(A nap videóján nem Antonio Banderast tetszenek látni, hanem egy nála nagyságrendekkel szexisebb latin bariton istenséget, Ildebrando D'Arcangelot. És igen, jól tetszenek látni, torreádorunk egy valódi, bár kissé régivágású, XIX. századi valósághős. Abból él, hogy szexis és exhibicionista. D'Arcangelo azonban olyan elképesztő művészi intelligenciával játsza az önelégült, magamutogató pojácát, hogy 200 méteres körzetben nőkön bugyi szárazon nem marad. És mindennek a tetejébe a gyönyörű, csokoládébarna basszbaritonjában a mazsolák helyén finom aranyszemcsék csillannak, egész elképesztő, ércesség és fény és sötétség együtt, egy hangban, a legvájtfülűbb zenerajongót is elbűvöli. Szerintem Bretz majdnem ilyen jó lesz, legalábbis nagyon bízom benne.)
Munkába menet pont félúton eldurrant a hátsóm. A délelőtti bevásárláshoz levettem a szerszámtáskát, szerszám tehát nincs. Mondjuk, ha lenne sem tudom a hátsót leszerelni, csak az elsőt. De nem csak szerszám, pénz sem volt nálam, hitelkártya se (na nem mintha a taxinak vagy a szerelőknek lehetne azzal fizetni), buszjegy se, semmi egyáltalán, lakáskulcs, telefon, zsebkendő, kisrádió, ennyivel indultam el. Rövid kérdezősködés után találtam egy bringaszerelőt, de minek!! A nyitvatartás 18.00-ig volt kiírva, negyed hatkor értem oda, lehúzott redönyök fogadtak. Szóval gyalog a munkahelyre, gyalog vissza, jó 15 km van a talpamban.
Az egyébként roppant érdekes, hogy kirándulásnál, gombászásnál simán gyalogolok ennyit, sőt!! Hegyoldal, nyakig érő sár, csepergő eső, farkasordító hideg, kőhalmokat kell megmásznom, mindez nem zavar. Sőt, még el sem nagyon szoktam fáradni, legfeljebb ha nagyon durva volt, egy lavór melegvízbe dobok egy kanál sőt és kéjesen nyögök, ahogy a gyöngyvirág illatú vízben tornáztatom a lábujjaim. Most meg, hát nem is tudom, hideg sem volt pedig, nem is esett, az aszfalt is simább, mint a sáros, csúszós erdei talaj. És mégis, fáj a lábam, hasogat a derekam, elszürkült a bőröm, teljesen kimerültem. Ekkora barmot, annyiszor megfogadtam már, hgoy nem indulok el itthonról pénz nélkül, aztán mégis mindig így járok. Mert ugye ksi táskából a nagy táskába, nagy táskából az övtáskába, másnap az övtáskából a kistáskába, szóval a fene se szereti állandóan rakosgatni azt a pénztárcát, folyton elfelejtem. Hát ez a mai nap ez jó lecke volt, ezentúl emlékezni fogok rá - legalábbis egy darabig biztos.
:-) Szépjóreggelt! Hehe, a jelek szerint kezdek szétesni. Máma olyan történt velem, ami még tényleg soha; eltoltam másnak a bevásárlókocsiját!! Összeszedegettem magamnak a kunsági tejet, a kunsági tejfölt, a kunsági túrót (elvégre is lokálpatrióta lennék, vagy mijaszösz!), a színesekhez való folyékony mosószert, lebbencstésztát, blablabla, mit tudom én. Aztán rövid pár perces hezitálás után eldöntöttem, hogy ezúttal nem a szokásos Complete, hanem a Balance változatból veszem meg azt a fél kiló száraztápot, amiből séták előtt egy-egy marékkal zsebreteszek, hogy Őnagysága, a Kereksenekű behívásait és a szabályosan kivitelezett, bár kissé tán túlságosan is a zsebre koncentráló leüléseit jutalmazzam. Szóval fogom a tömör kis zacsit, belezuttyantom a kosárba és indulok tovább, a kenyeres felé. Már majdnem odaértem, amikor feltűnt, hogy valami nem stimmel. Először is, volt a kosárban egy reklámújság. Ez ugye nálam kizárt dolog, soha egyet a kezembe nem veszek, hacsak nem festem a lakást, mert olyankor azzal szoktam beborítani a parkettát. Most ilyesmit nem tervezek, a fenébe, ezek már nem csak a postaládámba, de a kosaramba is behajigálják ezeket a szemeteket? De volt ott más is, történetesen egy csomag sárgarépa. Hát megint egy oylan cikk, amit én csak végszükségben, esetleg életveszélyes fenyegetés hatására vásárolok tecckóban. Mi van itt? A húszfilléres egészen lassan, lebegve esett le, mintha nem is érme lett volna, hanem egy Holle anyó dunnyhájából kirázott libatoll. Nem vártam meg, hogy koppanjon (nyilván nem is koppant volna, mondom, inkább pehely volt), csikorgó cipőtalppal fékeztem, fordulás közben kis híján feldöntöttem egy akciós, hármasával összecsomagolt bugyit és gatyát kínáló gondolát, loholtam vissza a hobbiállat-szekcióba. Kicsit lihegtem is, de időben érkeztem, az inkább ötvenes mint negyvenes, lúzer popénekesnek kinéző férfi még nem kezdett káromkodni. Gyorsan visszaszolgáltattam neki a jogos vásárolnivalóját. Azt már csak a pénztárnál vettem észre, hogy a gondosan kiválasztott jutalomfalatkának való nála maradt. Remélem, van kutyája. Sőt, azt meg csak itthon vettem észre, hogy elfelejtettem spenótot venni. Sőt, kenyeret is. Na majd holnap, a piacon, én most két hétig tecckó közelébe nem óhajtok menni.
De volt itt más is. Nézegettem a színházjegyeket és megállapítottam, hogy egyedül a március 7-i Jenufát tudom megnézni, mert az van szombaton. Jó, hát ez még ráér, böngészek tovább, hurrá, de jó, az Experidance Revans című előadása a Nemzetiben, katt, aztán még két-három katt, már meg is van a jegy. Aztán kapcsoltam csak, hogy hoppá, hát aznap Jenufa, az fontosabb, mert lehet, leveszik a műsorról. Így aztán most van egy jegyem a Nemzeti március 7-i Revans előadására. 2000 Ft, a karzat első sora. Ha valaki megszabadítana tőle, jó lenne, nem veszne kárba. Tegnapelőtt, amikor megvettem, még volt mellette üres szék, szóval ha valaki nemegyedül menne, megoldható. A február 23-át is sikerült ügyesen megszerveznem, aznap Nürnbergi mesterdalnokok, délután ötkor. Rákatt, mint az előbb, hurrá, van szép jegyem, II. emeleti 10. páholy mélye, 300 ft. Ha kis szerencsém van, az első sorokban lesz üres szék, 4000 ft-os székre ülhetek tizedáron. Aztán amikor pakolászok, akkor nézem a hangversenybérletem, hogy hoppá, bár az összes koncert vasárnap délután fél négykor van, de van egy bónusz, ajándék koncert, az kivételesen szombaton, február 23-án. hehe, jó móka lesz, fél négyre a zeneakadémia, szünetben meglógni, ötkor Mesterdalnokok, igazi Wagner, fél 11-ig. Jó kis nap lesz, bár ennél nagyobb problémám, minthogy koncertről kell rohannom az operába, soha ne legyen. Ámen.
De még nincs vége!! Hohó, a hülyeségem határtalan! A gázműveknek háromezer-párszáz köbméter helyett kilencezer-párszáz köbmétert jelentettem le. Még szerencse, hogy legalább ők észen voltak és nem számlázták le, hanem felhívtak és kijöttek leellenőrízni a gázórámat. Hálás köszönet érte, igen hanyatt estem volna, ha leszámláznak 6.000 köbméter gázt. Még most is leizzad a homlokom, ha belegondolok.
Hát így éldegélek, kissé széthullva, ráadásul hasfájósan. Ebédre isteni karfiollevest főztem, tejföllel, zabpehellyel sűrítve. Van benne pár szem kelbimbó is, most mind a kettő nagyon olcsó a piacon. Tényleg, a karfiol 150, a kelbimbó 400 ft kilónként. Holnapra csőben sült kelbimbó lesz. De nem ám holmi menzás módra, vastag lisztes mártásba fullasztva, dehogyis! Karikázott főtt tojással és apró sajtkockákkal rakom le a kelbimbókat és friss, édes tejföllel kenem meg a tetejét, úgy tolom be a sütőbe. Közben picit meg lehet sőzni a rétegeket, más fűszer nem szükséges hozzá. Egyik kedvenc ételem, imádom.
Most pedig megyek és gömbölyödök egyet munka előtt. Az időjós esőt mond délutánra, hát ha már meg kell áznom, legalább legyek kipihenve.
Ui.: most jut az eszembe, hogy nem csak spenótot felejtettem el venni, de ecetet is. Mondjuk anélkül lehet mosni, csak én nem szeretek. És egyre jobban fáj a hasam, affffenébe!!
Had ne írjak arról, hogy mekkora baromság ez, hogy szartaszeneszéjjel veri egyrészt ezt a konkrét a szakszervezetet, másrészt úgy általában a szakszervezetek amúgy sem túl stabil hitelességét. Azt sincs kedvem számolgatni, hogy micsoda károkat okoz ez a MÁV-nak, az országnak, nekünk mindnyájunknak. Nézzük a dolog jó oldalát: ma a raktáros fiú (aki valahonnan Szajol környékéről jár be) talált magának két utastársat, akiket útközben felszed és behoz Pestre. Munka után fordítva, összeszedi őket és hazafelé egyenként lepotyogtatja a kis falucskáikban. Olyan kis falukban, ahol a gyorsvonat még csak nem is fütyül, nem hogy megállna. A srácok beszállnak a benzinbe, ők jóval olcsóbban megússzák mint a vasúti bérlet, a raktáros fiú meg még keres is rajta annyit, hogy megérje az extra kocsimosatás. Teljesen normális dolog ez, más országokban honlapok és ügynökségek foglalkoznak útitárs-közvetítéssel - például azért, mert az autópályákon csak olyan kocsik vehetik igénybe a gyorsabb belső sávokat, vagy olyan autók hajthatnak be a város bizonyos területeire, amelyikben legalább egy utas van. Ezt hívják környezettudatosságnak, takarékoskodnak üzemanyaggal és parkolóhellyel, sőt, az emberi idővel is, így csökkentik a dugókat. Ha most ez az együtt utazás ennek a három srácnak beválik, kérdem én, mikor fognak ők visszaülni a koszos, büdös, elhanyagolt vonatra?? Nagy valószínűséggel soha. A vasút egészséges reagálása erre pedig az lesz, hogy csökkenti a vonatok számát, esetleg újabb szárnyvonalakat zár be.
Gaskó úr meg a szakszervezete pedig majd védheti az elbocsátottak érdekeit. Szép feladat lesz.
Én azért az ő helyében csak körbenéznék, hogy az ág melyik végét fűrészelem. Nem biztos ám, hogy a fidesz által felfestett szociális háló olyan sűrű, hogy meg tud majd tartani egy szakszervezet nélkül maradt szakszervezeti vezetőt.
Másfél órája basztatom masszírozom a jegymester.hu-t, hogy jegyet szerezzek a Tizenkét dühös ember valamelyik márciusi előadására. Ott vannak a szabad jegyek, látom őket, péntekre is, szombatra is, vasárnapra is kettő-kettő, és nem engedi, nem hagyja magát megvenni a nyomorult. Azt írja ki, hogy nincs az igényemnek megfelelő jegy. Hát basszus, basszus, basszus, basszus!!!! Két éve, de tán több is, hogy vadászom ezt az előadást, hát ha most sem sikerül, nyasgem, feladom, megtartják nélkülem.
Ha valaki éppen meg akarna vesztegetni, most egy 3.000 ft-os jegy segítségével megteheti - feltéve, ha hozzájut. hehe.
EGyébként az interticket is elmehet a sunyiba, mi az, hogy egy 1.700 ft-os jegyre ők rátesznek 220 ft- kezelési költséget?? Mit kezelnek, he?? Ha 1900-ért adnák, egy szót sem szólnék, észre sem venném, hogy benne van valami jutalék. De amikor más portálokon jegypénztári áron kapom a jegyet, mndenféle utólag hozzáadott jutalék meg kezelési költség nélkül, akkor mégis, hogy gondolják?? UFF!!!
Frissítés: the end, vége, kampec, feladom. időközben elkeltek a jegyek, a többi előadás már csak hétköznapokon van, az meg ugye nekem nem jó. Hát ennyi, én mindent megpróbáltam, ami tőlem tellett. Tényleg nem azért a húsz fillért egyébként, ami jár, az jár; amennyi ingyenreklámot csinálok ezeknek az előadásoknak, néha akár még egy sajtójegyet is kaphatnék akár. Sőt, egyenesen tiszteletjegyet, bele az éppen aktuális díszpáholy legközepébe. De legalább a pártoló tagoknak járó e-mailben ne írnák azt, hogy erre meg erre az előadásra nem áll módjukban előjegyzést felvenni. Így van ez kérem, nem csak az utókor a hálátlan, de a jelenkor is.
Az első "majdnem első" szerelmemről szeretnék mesélni. A "majdnem első" megjelölést csak nemrégiben kapta, mióta felismertem, hogy a történések idejében egyrészt másképp látom a dolgokat mint később, másrészt, az idő nálam nem elhalványít emlékeket, hanem súlyoz. Megszoroz egy véletlen számmal, ezzel néha sokszorosára növeli az esemény fontosságát, néha meg törtrészére redukálja. Hát ez utóbbi történt Ferivel - nevezzük így, de csak azért, mert véletlenül sem így hívták.
Alig múltam 15 amikor először észrevettem és megállapítottam, hogy nagyon helyes fiú. Tényleg az volt, szép szemű, nem túl magas, de izmos, pattanásai vagy soha nem voltak, vagy kinőtte őket 17 éves korára, amikor én először megláttam. Egy nagyon szép cigánylánnyal, Ancsával járt. Ancsával, akit még véletlenül sem így hívtak, csak hogy hű maradjak a hagyományhoz. Ancsa egy igazi "pöti" lány volt, egy valódi kis ékszer. Alig 140 centi magas de tökéletes alakú, szép arcú, a koromfekete, fényes haja a feneke alá ért, rá tudott ülni. Tényleg gyönyörű volt, az én átlagos szőke csinosságom teljességgel semmivé olvadt mellette. Egyébként sem tengett bennem túl az önbizalom, eszem ágában sem volt a Ferire hajtani, elkönyveltem őket egy párnak. A fiú azért tetszett, mondom, helyes srác volt. Eltelt egy év, lehet kevesebb, lehet több, ki emlékszik már rá? A lényeg, hogy jött a hír, hogy a Feri és az Ancsa összevesztek, Feri valami Edittel jár, Ancsa előbb Lacival, aztán Pistával, aztán a fene se tudta már, mert egyszercsak azt vettem észre, hogy a Feri engem kerülget. Nem volt ellenemre, mondom, helyes fiú volt. Ráadásul ő volt az első, akinek erős, jóleső ölelése volt és nem tapizott. Addig én csak kétféle fiút ismetem; az egyik, akivel napokig kellett beszélgetni arról, hogy miben különbözik az 1200-as és az 1600-as Zsiga motorja egymástól és aki aztán ügyetlenül belefojtott valami nyálas csókba. A másik fajta nem akart beszélget, azonnal a lényegre tért, vagy belemarkolt a mellembe, vagy a lábam közét vette célba. Abban hasonlítottak csak, hogy mind a kettőnek fullasztó volt a csókja. Ehhez képest a Feri egy valóságos csoda volt! Erős, meleg test, puha száj, és ő volt az első olyan fiú aki nem dohányzott és akinek szerettem az ízét. Egyre szívesebben bújtam hozzá, egyre tovább hagytam a kezét kalandozni. Azt is szerettem, hogy ha elhúzódtam, vagy eltoltam a kezét, nem sértődött meg, nem követelőzött, nem zsarolt, hogy "ha szeretsz, akkor..." hanem visszatért arra pontra, amit még engedtem.
Fájt, nagyon fájt, amikor egyszer csak elmaradt és kibékült az Ancsájával. Héja nász lehetett, folyton veszekedtek, szakítottak, kibékültek, megint szakítottak. Én közben éltem a magam életét, az első igazi szerelem is utólért, aztán persze az első csalódás is, teltek az évek, a Feri szép lassan beleolvadt a kamaszkori "majdnem szerelmek" sokaságába. Közben én el is költöztem abból a városból, de a vele kapcsolatos hírek valahogy mindig megtaláltak. Pár év húzd-meg-ereszd-meg után végleg szakítottak, Ancsa férjhez ment, aztán elvált, Ferinek meg balkézről ikrei születtek valami csajtól, aki nagyon meg akarta fogni, de nem sikerült neki, ottmaradt a két gyerekkel egyedül, némi gyerektartással. Jó tíz évvel később, teljesen véletlenül futottunk össze. - Nahát, de jól nézel ki ... Te is .... Mi van veled? .... Ezer éve .... Jól vagy? ... Én is .... Üljünk be valahova .... Emlékszel? .... Emlékszem .... - Addig addig, amig fél óra múlva elhangzott a bizonyos kérdés: - Ráérsz szombaton? Találkozhatnánk...- Néztem rá. Pontosabban nem rá, hanem bele, a szemébe, a lelkébe, a májába. És nem tetszett amit láttam. Még mindig nagyon helyes fiú volt, izmos, ápolt, de a vonásai már kezdtek szétfolyni. A szeme is olyan sárgás színű volt, mint annak az akkori szar, olcsó sörnek a habja. Már az illata sem az a finom, édes, nikotinmentes fiúszag volt, sokkal inkább hasonlított a kommersz cseresznyepálinka émelyítő szagához. - Nem érek rá, elkéstél Feri, elkeltem, azóta már vagy százszor, különben is, már ki vagy pipálva, aki engem egyszer elhagyott, az második esélyt nem kap. És kacagtam hozzá, szándékom és reményem szerint kacéran, gonoszul, fölényesen. Egyszerűbb volt -és nyilván könyebb is- mint megmondani neki, hogy nem érzek magamban elég erőt arra, hogy őt a lejtőn megállítsam. Nem csak erőt, kedvet se, van énnekem éppen elég bajom, és éppen elég sérült a bizalmam is ahhoz, hogy őt visszarántsam a boldogtalansából és az önpusztításból. Neki nem én voltam az igazi, ő sem nekem, ettől kezdve nem is érdemes próbálkozni. Mindezt úgysem tudtam volna megmagyarázni, egyszerűbb volt hát kinevetni, gonoszul, kacéran, bután.
Azért remélem, hogy mástól kapott egy kis kapaszkodót. Tényleg nagyon helyes fiú volt.
Karácsony környékén lefialt a Duna parton egy olyan 25 kilós, kisebb németjuhász keverék forma fekete kutyus. Hét kölyke lett, a dunai kocogók és a közelben lakó munkások ötöt már elvittek. A maradék két kiskutyának és az anyjuknak kéne gazdi. Meg annak a vén, kis testű keverék szukának, aki időközben hozzájuk csapódott.
A kiskutyák nagyon édesek, bolyhos fekete gombócból most kezdenek szőrös fekete szafaládévá fejlődni és az utóbbi pár napban a lábuk is kinőtt - már nem gurulnak, hanem lépegetnek és futkároznak. Az anyakutya közepes testű, formás jószág lesz, ha visszahúzódnak a csecsei. Emberek között élhetett és vagy a tüzijátékok miatt szaladt világgá, vagy a terhessége miatt rakták ki, de hallgat a szóra, nincs elvadulva, az alapvető utasításokat megérti.
A negyedik szuka már nagyon öreg lehet és rettenetesen félénk. Ő is érti az emberi szót, figyel is rá, az ételt is elfogadja, de fél mindenkitől. Hát így. A legfontosabb az anyakutya lenne, ő az, aki ha nem kerül gazdához, fél éven belül újabb 7-8 odaadni való kölyökkel fogja megajándékozni a világot. Ha valaki csak ivartalanítva akarja, én szívesen kifizetem a műtétet. Jelentkezni itt kommentben, vagy az emilemen lehet. Megbeszélünk egy találkozót és megmutatom, hogy hol vannak a kutyik. Lécci, lécci, lécci, valaki(k) fogadja(k) be őket!!
a BArtókon, MOST!! Egész jó, és csodák csodája, a new york-i közönség még egyszer sem tapsolt bele az előadásba. Meg vagyok hatva, végre egy met-es előadás, amit érdemes letölteni és kiírni CD-re. Siegmund inkább bariton mint tenor, a vezénylés (Lorin Maazel) jócskán más, mint amihez szokva vagyok, de élvezhető az előadás.
Megkésve bár, (de törve nem) végül csak eljutottam A sátán macskája-ra. A mozizás jól indult, a Toldi moziban matiné áron, 400 ft-ért adták a jegyet. Akkor még nem tudtam, hogy ez milyen jó és a film végén majd nagy megelégedettséggel nyugtázom, hogy nem valami 1200 ft-os plázamozit választottam. A film ugyanis pont azt a 400 ft-ot éri meg, amennyibe a jegy került. Sajnálom ezt mondani, mert nagyon vártam. Kár ezért a filmért, iszonyatos mennyiségű pénzt és energiát fektethettek bele az alkotók, jobban is sikerülhetett volna. És hogy mi a bajom vele?? Hát a sztori, pontosabban annak hiánya. Nagyon jók a rajzok, a mostani digitálisan lebegtetett szőrszálakhoz és az iszonyatos lencsibabaszemekhez képest valóságos felüdülés ilyesmit látni. Még a poénok is elmennek - kis jóindulattal legalábbis. A baj a forgatókönyben van. Sajnos iszonyú hónaljszagú a történet, ordít róla, hogy előbb összeszedtek egy csomó geget és aztán azokhoz írtak egy történetet. Plusz még besszuszakoltak mindenkit, aki az első részben szerepelt. Kegyeletből, vagy csak hogy gázsihoz juttassák a szinkronhangokat, nem tudom, de nem is igazán érdekes. Szegény, jobb sorsra érdemes Lusta Dicknek és az ő bőregér sógorainak például semmi dolguk nem volt azon kívül, hogy a bunyó végére megérkezzenek. Jól csinálták, de minek? Lehet a kasszához fáradni. Legalább Dick trombitált volna egyet, de ennek a résznek valahogy a zenéje se lett úgy eltalálva. Szóval, mindent összevetve, aki még nem látta, az ne törje össze magát, várja meg, amig lekerül a plázák műsoráról és kiadják teszkó gazdaságos dvd-n, 599 ft-ért. Egy fillérrel sem ér többet.
Gyakorlatilag tegnap délután három óra óta alszom. Közben kétszer kivittem a kutyát, és egyszer ittam is, egy csésze bögre rooibos teát. A hátam majd beszakad, a derekam elmacskásodot, de azt hiszem, most végre utólértem a lemaradásom :-)) :-)) Szépjóreggelt!!
